Nem tudtam melyik lenne a megfelelő rovat a következő kis írásomnak, így végül a legfrissebb kategóriánál, a Naplónál maradtam. Elég régóta írok már ilyen kis történeteket (van is belőlük szép számmal), ez viszont a legújabb és a legelső ami E/1-ben íródott. Mint minden történetnek a világon, ennek is van valóságalapja, de természetesen vannak dolgok, amelyek a fantáziámnak köszönhetőek. Mindenesetre, remélem tetszeni fog.
„ A buszon ültem és csak arra tudtam gondolni, hogy kevesebb, mint egy óra múlva már otthon leszek. Semmire nem vágytam, csak egy ágyra és egy jó meleg takaróra, ami védőpajzsként ölel körbe és zárja ki a zajos külvilágot.
Reggel nagyon korán kellett beérnem a városba, iskolába menni, aztán pedig lehúzni egy műszakot a munkahelyen, most pedig már sötét este volt, a tél kopogtatott az ajtón és az utolsó buszok indultak magányos útjukra az állomásokról.
Ő a negyedik megállónál szállt fel és eleinte fogalmam sem volt ki lehet az; a sötétben csak egy fiatal férfi sziluettjét tudtam kivenni. És még valamijét, 
amit a hátán vitt. Egy gitár.
Furcsamód, a nagy sötétség ellenére is azt éreztem, hogy valahonnan ismerem őt. Aztán amikor felszállt és a halogén lámpa homályos fénye megvilágította az arcát rájöttem, hogy ez csupán a második, vagy a harmadik alkalom, hogy látom őt és, hogy még soha nem beszéltem vele. Aztán ahogy egyre hátrébb jött a busz belsejében, felemelte a fejét és olyan tekintettel, olyan átható pillantással nézett rám, mintha – hangozzék bármilyen őrültségnek -, azt akarná jelezni: nekünk, kettőnknek még jövőnk van.
Mögöttem ült le valahol, így akármennyire akartam, nem nézhettem tovább, csupán a hangját hallottam, ahogy valamelyik ismerősével beszélget.
Egy örökkévalóságnak tűnt mire a busz megérkezett a kis városkába és az utasok lassanként leszálltak a megfelelő megállókban. Ekkor láttam, hogy Ő haladt el mellettem és megállt a busz közepén lévő üres téren. Most figyeltem csak meg, hogy majdnem minden ruhadarab fekete volt rajta; sötétszőke haja pedig hosszabb volt a megszokottnál. És persze ott volt még a gitár is…
Aztán a busz szépen lassan megérkezett abba a megállóba, ahol le kellett szállnom. Vártam, hogy talán ő is elindul az ajtóhoz, de furcsamód a férfi meg sem mozdult. Nekem viszont indulnom kellett. Felálltam a helyemről, elindultam az ajtó és ezzel együtt az Ő irányába. Tudtam, hogy néz, hogy végigmér tetőtől talpig. Megnézi a hosszú, vörösesbarna hajam, a tengerészkék kabátom. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam ezt, egyszerűen éreztem magamon a tekintetét. És ami még furcsább, nem is akartam ránézni, mert ha összetalálkozik a pillantásunk, talán elkapja a tekintetét rólam; én pedig akartam, hogy nézzen.
Leértem a lépcsőn, az ajtó kinyílt, én pedig még egyszer utoljára a szemébe néztem és azt éreztem, hogy – annak ellenére, hogy soha nem beszéltem még vele – régóta ismerem ezt a különös idegent.”
Legújabb kommentek