Jöttem, láttam, interjúztam

Egy hónap intenzív munkakeresés.

Heti 10-15 jelentkezés (és motivációs levél megírás).

Összesen körülbelül 15 interjú és találkozó különböző cégekkel, HR-esekkel, leendő “főnök jelöltekkel”.

Hosszú, zsúfolt és kalandos út, tele furcsa pillanatokkal.

No de kezdjük inkább a tényekkel!

26 éves vagyok, nagyjából egy éve élek Amszterdamban, folyékonyan beszélek németül és angolul és körülbelül két év – javarészt német nyelvű – ügyfélszolgálatos munkatapasztalatom van. Nem rossz kritériumok, igaz én váltani szerettem volna.

 Ezért aztán rengeteg különböző helyre adtam le a jelentkezésemet, nem csak a “biztosra mentem”.

Bátran kijelenthetem, hogy a leggyorsabban a recepciós munkakörre vonatkozó ambícióim haltak el. Noha neten és személyesen is rengetek önéletrajzot leadtam, sehonnan se hívtak vissza. Hébe-hóba kaptam egy “bocs, de nem” jellegű mailt.  Az indok minden esetben csekélyke holland nyelvtudásom volt, noha volt olyan recepciós, akivel a nagy “CV-magyarázásban” azért nem boldogultam hollandul… mert a kedves “kolléga” nem beszélte a nyelvet. Apropó, az egyik ilyen pozit – ahogy hallottam – a főnök haverjának a fia happolta el, McDonalds-os munkatapasztalattal. (Ezennel eloszlatnám a tévhitet, hogy ez a jelenség csak hungarikum.)

Határozottan sikeresebb voltam az ügyfélszolgálatos, vagy ilyen jellegű hátteret érintő poziciók esetén. A legtöbb interjúm is valami hasonló munkakörért folytatott harc hol vidám, hol keserű színtere volt.

Több alkalommal a biztató kezdet és jó hangulatú interjú után a kezdeti nyílvánvalóság ellenére is végül a “nem anyanyelvi” németemmel indokolták a döntést. Volt olyan is, hogy találtak tapasztaltabb jelöltet.

Megtörtént, hogy bőrig áztam a bicajon, mire megérkeztem az interjúra (az esőnek hála csekély “professzionális” külsővel), volt, hogy már a délelőtt folyamán keresztül-kasul vonatoztam egyedül az országot egy találkozó kedvéért.

A legtöbb helyen tényleg nagyon kedvesek voltak, mégis akadtak kellemetlen jelenetek is:

Egy főként farmerjairól híres ruhamárka találkozójára nagyon készültem. A patinás divatcég és az új kihívásokat jelentő munkakör hatalmas lelkesedéssel párosult. Utána néztem mindennek: a munkafeladatoknak, a cégnek, az interjúztatóknak. Csinibe vágtam magam és saját ép eszemet sutba dobva felvettem a legütősebb, legmagasabb sarkú cipőmet. (Mégiscsak divatcéghez megyek.)

Az interjúztató hölgy talpig farmerban (oké, ez még érthető is) és utcai mamuszban (álá Ugg) fogadott. Miután konstatálta, hogy igen magas sarkakon tipegek, megmászattatott velem két emeletnyi, az amszterdami házakra jellemző keskeny lépcsősort és olyan arccal ülte végig az interjút, mintha citromba harapott volna. Végig úgy éreztem magam, mint az egyetemen a szóbeli vizsgákon, amikor tudtam, hogy a tanár nagyon hallani szeretne egy bizonyos választ, én viszont pont AZT a választ nem tanultam meg.

Visszajelzésként a hölgy nem szégyellt a 40 percnyi együtt szívott légtér alapján egy olyan véleményt adni rólam, ami nem, hogy nem igaz, de én 40 óra után se mernék hasonló következtetésekre jutni a helyében (meg a sajátoméban sem).

Volt viszont olyan találkozó is, ahol többet beszéltünk a hölgy macskáiról, pasijairól és a személyes életútjáról, mint rólam, vagy a betöltendő pozícióról. Éppen csak egy csésze kávé és egy kellemesebb környezet hiányzott a csajos-csevegés mellé. (Persze így is roppantul élveztük.)

Akadt olyan is, amikor a 3 órás találkozó első fél órájában már teljesen világossá vált számomra: én, ide, soha. A cég viszont olyannyira lelkesen állt hozzám, hogy még a végszó előtt biztosítottak róla, hogy másnap mehetek szerződést aláírni. Hát itt bizony – szégyen, nem szégyen – füllentenem kellett. A “Hol látod magad a cégünknél 6 hónapon belül?” kérdésnél csak erre tudtam gondolni: AZ AJTÓN KÍVÜL!

Külön szót érdemelnek a fejvadász és munkaközvetítő cégek alkalmazottai, a legtöbbször természetesen velük tartottam a kapcsolatot. Noha sokan igen felszínesek közülük és csak a “meglegyen a napi kontaktszám” cél vezérli őket, akadnak igen kellemes és lelkiismeretes ellenpéldák!

Van, aki külön felkészítő órát tartott az interjú előtt (hogy pótoljuk a nem létező háttértudásomat), volt akivel együtt dolgoztuk át az önéletrajzomat, akadt, aki saját maga vitt el a céges interjúra és van, akivel a sikertelen együttműködés ellenére továbbra is tartom a kapcsolatot – és aki az elsők közöt gratulált az elhelyezkedésemhez.

A végkövetkeztetés mindebből persze nem az, hogy szobrot szeretnék emeltetni a (néha esetemben is “otthon felejtett”) talpraesettségem tiszteletére, hanem a NYITOTTSÁG. Minden helyzetben, mindenki felé. Sohasem tudhatod, mi sül ki a végén az adott szituációból. A legjobb amit tehetsz, ha ötvözöd a benned megbújó, örök lelkes csitrit a dívával és megfűszerezed némi felkészültséggel.

És mi lesz, ha nem jön össsze, ha nem sikerül?

Nagy levegő, kézlegyintés.

Majd lesz belőle egy jó kis sztori.

Állásinterjúra megyünk csajok!

Mivel itt a tavasz, mindenki kivirul, feltöltődik energiával és remélem a korábbi tippek alapján vérszomjas álláskeresővé (is) változik. Jómagam az utóbbi két hétben hat (azaz 6) állásinterjún vettem részt, rengeteg új tapasztalatot szerezve. Kezdjük azonban az alapokkal; hajrá csajok, állásinterjúra megyünk!

Fontos, kellemetlen és ugyanakkor sajnos elkerülhetetlen előzménye a naptárunkba vésett dátumnak a telefoncsöngés.  A vészes telefoncsöngés.

Órákig bújtuk a különböző portálokat, elküldtünk egy  tucat önéletrajzot és most izgatottan rezzenünk össze minden egyes mobil-szimfóniára. A “rejtett szám” láttán még a gyomrunk is összeugrik: úgy tűnik most nem anyu hív. Talán mondanom se kell, mivel nem tudjuk ki van a vonal túlfelén, első és legfontosabb, hogy illendően bemutatkozunk a telefonba. Az interjú hallatán nem tilos örömünket kifejezni, nem árt már itt azt a benyomást kelteni, hogy minden vágyunk a szóban forgó pozíció betöltése. Persze az indiánhangokat és szökellést őrizzük meg a vonal szétkapcsolásáig. Nem egy esetben a telefonhívás már maga egy mini-interjú, így ha tehetjük vonuljunk valami csendes helyre és a napi eddig bevitt koffeinadaghoz mérten próbáljunk meg értelmes és egybefüggő válaszokat adni.

Több, mint valószínű, hogy kész tényeket, azaz egy előre javasolt időpontot kapunk. Hacsak nem életbevágó, illik rugalmasnak mutatkozni, azaz elfogadni a kapott időpontot. Ha ez azonban végképp nem megy, vagy előre tudjuk, hogy kicsi a valószínűsége, hogy nem késnénk az adott időpontról, inkább javasoljunk mást. Kihangsúlyozom: javasoljunk mást. Így a vonal túlvégén is könnyebb, gyorsabb eldönteni, hogy megfelelő-e a módosítás, vagy sem.

Ha az állásra közvetítőn keresztül jelentkeztünk, több, mint valószínű, hogy először csak az ottani fejvadásszal fogunk találkozni. A későbbiekben, ha a fél management előtt kell szerepelnünk, még kevésbé tanácsos a kapott időpontot nem elfogadni (értsd: tilos).

Bárkivel is “randizunk”, fontos az első benyomás. Ezért aztán  a legnagyobb kérdőjel már az időpont lebeszélésekor megjelenik a fejünk felett: mit vegyek fel?

Noha találkoztam már elképesztő kivétellel, mégis úgy hiszem, az állásinterjún illik egymást kölcsönösen megtisztelni az igényes megjelenéssel. Ezt nem puccparádénak vagy szépségversenynek kell felfogni, a hangsúly nem ezen van. Remélem feleslegesen jegyzem meg, hogy nem is a dekoltázs mélységére kell(ene) alapozni. (Pláne, hogy a fejvadászok és HR-esek nagy többsége nő!)

Én általában egy szolid, fekete, vékonyabb garbóra, meg egy merészebb, de kifinomult ceruzaszoknyára voksolok. (Mivel Amszterdamban élek, ilyenkor nagy dilemmát jelent, hogy a ceruzaszoknyával elbukom a biciklizés lehetőségét…) Ez a ruha nem kihívó, de ha éppen egy infantilis manager is betéved az interjúra, aki testi adottságok szerint dönt, az se marad épp “fantázia-alapanyag” nélkül… Azért fontos mindig szem előtt tartani: általában nőknek öltözünk ki. A lényeg inkább a passzoló kiegészítőkön és az összhatáson van. Mivel nem tudjuk, hogy a kollegina mennyire “fashion”  lady, azaz mennyire ért a divathoz, javaslom e téren is inkább kicsit felkészültnek lenni. Talán most az egyszer nem árt beleinvesztálni egy új ruciba (no nem kell, hogy valami hipermárka legyen), és nem a szekrény aljáról előtúrni azt a darabot, amit tavaly előtt hordtunk a farsangi bulin, amikor titkárnőnek öltöztünk be…

Külön fejezetet lehet(ne) szentelni a lábbelinek. Alapszabály: ha nem tudsz magassarkúban járni, akkor ne tedd! Hidd el, nem jó, ha egy újszülött zsiráfbébi módjára tipegsz be az irodába…

Alapszabály kettő: a balerinacipőt viszont könyörgöm felejtsd el! Lehet, hogy jól passzol a virágmintás tunikáidhoz, de most nem 18 éves csitrinek, hanem érett nőnek szeretnél tűnni (hacsak nem a Mekibe mész interjúra). Rengeteg elegáns, pici sarokkal megáldott cipőcskével találkozhatunk, amely messze kényelmesebb “felhőkarcoló” társainál, ugyanakkor ugyanolyan tiszteletparancsolóan lehet vele végigkopogni egy-egy folyosón.

A napokban jöttem rá, hogy adódhat azonban olyan szituáció, amikor nem feltétlen önyilkosság megkockáztatni a magasabb sarkakat: ha tényleg rendesen tudunk benne járni, egy ilyen darab a merészségünket és határozottságunkat sugallhatja, és remélhetőleg elismerést vált ki az “ellenfélből”. Azt senkinek se kell tudni, hogy az utcasarkon cseréltük át, és előtte napokig ebben “gyakoroltunk” a lakásban…

Ha meg van a ruha, a cipő és a harisnya (ami tutira nincs kiszakadva), jöhet a munka érdemibb – és tapasztalatom szerint kevésbé stresszes – része: a felkészülés. Manapság a Google és a LinkedIn áldásos hatása folytán ez szinte gyerekjáték. Mindenre keressünk rá, ami a pozicióval kapcsolatban fontos lehet (főleg ha nem a fejvadász céggel, hanem már a munkaadóval találkozunk):

- a pozició pontos leírására, napi feladatokra, nehézségekre, tapasztalatokra

- magára a cégre, történetére, fontosabb személyek és a “főhadiszállás” nevére és helyére

- az interjúztató személyére (ha tudjuk esetleg előre a nevét)

- ha nem magyar nyelvű munkára jelentkezünk a feladattal összekapcsolható szavakra, kifejezésekre

Általában ha elsőnek a fejvadásszal találkozunk, tőle is rengeteg segítséget kaphatunk, hiszen neki is érdeke, hogy felvegye a cég a jelöltjét. Illik persze már neki is megcsillantani, hogy “gugliztunk” picit, mert így akarva-akaratlanul is még esélyesebb (és elszántabb) pályázót lát bennünk és még inkább a tökéletes felkészülést próbálja kisajtolni belőlünk. Nem ritka, hogy ha a fejvadász által továbbküldött anyag szerint a cég is szeretne látni minket, a “nagy” interjú előtt a közvetítőnk még egy meetinget kér a komolyabb és pontosabb felkészülés érdekében. Akadhat olyan eset is, hogy ezt a félkészítést telefonon óhajtják egy előre megbeszélt időben lebonyolítani. Akárhogy is, legyünk nyitottak és hálásak a segítségért, hiszen noha adott esetben plussz nyűg a dolog, később busásan megtérülhet. Másrészt nem árt a fejvadászokkal tartósan jó kapcsolatot kialakítani, hiszen lehet, hogy a jövőben még szükség lesz a segítségükre vagy kapcsolataikra.

Ha elérkezik a nagy nap, inkább szánjuk több időd a teljes ráhangolódásra. Fontos, hogy mindenképp együnk egy keveset a “szereplés” előtt, nincs is cikibb egy korgó gyomornál. Készüljünk el időben, induljunk el időben, érjünk oda időben. Egy késést sajnos sehogy sem lehet jól kidumálni.

Az interjú alatt nem felejtsük el, hogy a velünk szemben ülők ránk kiváncsiak. Rólunk és a képességeinkről szeretnének többet hallani, és nem a “mesélőkénket” letesztelni. Nincs értelme füllenteni, mert ha megkapjuk az állást, egy-egy apró dolog is csúnyán visszaüthet.

Legyünk nyitottak, udvariasak és vegyük komolyan még a legelképesztőbb kérdést is.

És a legfontosabb: mosolyogjunk. Örüljünk a lehetőségnek, hogy erősek vagyunk és hogy nem félünk bemutatni magunkat. Történjen bármi, csak mosolyogjunk.

Ahogy mondani szokás a világ meg majd előbb utóbb visszamosolyog ránk….

(Sok szerencsét lányok, további tippek a következő cikkben!)

Ha nem süt a nap…

 

Biztosan ti is megéltetek már mélypontokat az életetekben, amikor nagyon nehezen másztatok fel a gödör aljáról a hegy tetejére. Komolyan elgondolkodtatott a dolog, hogy hogyan lehet ezt egyedül megoldani, már ha meg lehet ezt önállóan oldani.

Manapság egyre pesszimistábbak vagyunk, ne is tagadjuk: még a máskor kirobbanóan vidám, az esős napokon is szinte napfényben ragyogó barátnőnk is kisebbre állította a lelkesedést.

Néhányunknak a munkahelyen vannak problémái, néhányan nehéz jövő előtt állunk, néhányan a párkapcsolatunkban nem lelünk örömöt, valakinek az életszínvonal nem elég jó, de mindannyian visszavettünk mostanság a féktelen jókedvből.

Bajos időkben nehéz tiszta fejjel gondolkodni, átgondoltam cselekedni és döntést hozni. Nem tudom hányan olvastátok az utolsó Harry Potter könyvet, de az utóbbi időben gyakran eszembe jut, hogy J.K.R milyen tisztán látta az emberi viselkedést és pszichét, amikor a három jó barát bujkálásáról, majdhogy nem éhezéséről írt. A könyv egy pontján világosan leírta, hogy amikor napokon keresztül csak néhány bogyót és gombát ettek, akkor az is hihetetlenül rányomta a bélyegét cselekedeteikre, a gondolataikra. Hasonló a szituáció a mostani mugli világbelihez: ha olvassátok a hírportálokat biztosan ti is láttátok, hogy egy újságíró végig szenvedett egy hónapot 47000.- forintból, amiből elvileg „meg lehet élni”.  Cikkei alapján érezhető volt, hogy nehezen viselte a dolgot, de amikor már a kenyéren is hezitálni kellett, akkor igazán mélypontra került.

Talán nem ilyen drámai a helyzet minden ember számára, de vannak gondjaink. Sokszor meg sem tudjuk fogalmazni, hogy melyek is azok. Ebben lehetnek segítségünkre a barátnők, bizalmasok, akik nem kertelnek és megmondják, hogy szerintük hol a hiba, így együtt gondolkodva kereshetjük a megoldásokat és lehetőségeket.

Sírd ki magad a párod vállán. Természetesen nem az a megoldás, hogy mindent a nyakába zúdítasz, de azért mondd el neki, hogy gondban vagy, kérd a segítségét, tanácsát és hidd el, már attól megkönnyebbülsz, hogy kimondtad, ami a szívedet nyomja.

 

 

coming soon,

Agent „V”

Éldd meg!

A napokban baráti körömben ismét beindultak az eljegyzések, készülődések a férjhez menetelhez. Ez ismételten elgondolkodtatott arról, hogy mikor minek van itt az ideje. Mi határozza meg, hogy hol kell tartanunk az életben?
Miért érezzük úgy hogy elkéstünk már dolgokról? Magunk miatt vagy a társadalmi elvárások miatt?

Esetemben hosszú évek utáni legboldogabb napjaimat, pillanataimat élem. Nem bánok semmit, amit eddig tettem, nem csinálnék másként semmit eddigi életemben. Mégis úgy érzem néha, hogy raboltak az éveimből. Saját magam raboltam az éveimből. 27 évesen már arra vágyom, ami a legtöbb barátnőmnek, osztálytársamnak már megadatott: békés, szerető saját- új családi légkörre, férjre, esetleg gyerekre. Nem mindig tudom, hogy ezt magam miatt érzem, vagy mert ezt látom a környezetemben. Mostani élethelyzetem tükrében úgy érzem, ezektől a pillanatoktól vettem el az időt. Természetesen múltam nélkül nem lenne ez a jelenem, nem tartanék itt önértékelésileg, nem így látnám magam. Aztán persze ott van a másik oldal, hogy sosem tudhatjuk, nem láthatunk bele két ember kapcsolatába, az mindig csak a legfelső szintje a kapcsolatnak, amit kifele mutatnak. Így nagyon nem tudhatjuk, mit rejt mások élete, ami nem is baj, mert csak a sajátunkkal kell törődni.

Így visszaolvasva úgy tűnik, ez az ellentmondások bejegyzése lett, de egyről megbizonyosodtam épp az előbb: nagyon jó életet élek, és nem szabad hagynom, hogy a mindennapi pillanatok csodáját bármi elvegye, legyen az akár saját magam.

Barátság vagy kapcsolat?

Nagyon jó barátod? Talán több is, mint barát? De esetleg nem tudod eldönteni, hogy szerelem-e? Nos ilyen esetekben érdemes átgondolni a dolgokat, mielőtt nagy hibát követnél el. Javaslom, először gondold át magadban, (esetleg egy forró tea, vagy valamilyen finom süti mellett) hogy mit is jelent neked? Ha arra jutsz, csak egy barát, akkor minden rendben, megy tovább az élet. Ha viszont több, mint barát, akkor erről neki is tudnia kell. Beszéljétek meg, ki mit érez, és lehet, szerencséd lesz. Sok sikert!

Boldogság gyere haza

Volt egyszer egy barátnőm még a kollégiumban, akinek úgy volt elmentve a párja a telefonba: “Boldogság”.  Állandóan felpattant és kivirult, amikor megszólalt a telefonja és hívta a “boldogsága”. Akkoriban kicsit furcsának éreztem, de ma este valahogy átértékelődött ez bennem. Amikor találkozunk valakivel, aki hirtelen megmagyarázhatatlan módon onnantól kezdve nem megy ki a fejünkből, szívünkből, és ez fordítva is minden jel szerint így van, csak vele szeretnénk lenni. Mert lehet, hogy nem régóta ismerjük egymást, mégis olyan mintha minden ezer éve kezdődött volna. Mikor minden a legnagyobb rendben van, ha vele vagyunk. És mindig is vele lennénk. A boldogságot a várakozás hozza el, majd a pillanat, amikor megtörténik a találkozás. A tudat, hogy ő is erre vágyik a különlét perceiben. Így egymás Boldogság-forrásai vagyunk.

Szintén túldramatizáltnak, klisésnek, gyerekesnek éreztem azt a mondatot, amit egyszer olvastam, miszerint a nap legjobb része, amikor a “te” és az ”én”-ből “mi” leszünk. Most úgy érzem, ezzel a gondolattal és érzéssel viszont rájöhetünk  arra, ha valakiben megtaláltunk valami nagyon különlegeset azzal, hogy ezt érezzük mellette.

Ahogy egyszer már írtam, a hajstílusom változásai mindig az életemnek egy új színterére vezettek… Azt hiszem, mindig aranyszőke árnyalatú, hosszú sörényű lány maradok. :)

A giccs ünnepe?

Mikor nekifutottam február 14-nek, volt egy randiebédem a szerelmemmel. A találkozónk elején hátra tett kézzel közeledett. Megkérdeztem: “Mit rejtegetsz?” Erre azt válaszolta: “Semmit! Ma nem kapsz tőlem semmit!” Furcsa volt ezt hallani, kicsit el is szomorodtam, pedig számomra sem jelentett többet az a kedd, mint bármelyik másik. Aztán mégis kaptam egy ebédmeghívást. Délután pedig egy szerelmesvers-pályázaton első helyezést ért el a művem. Egyedül mentem. Hatalmas élmény volt!
Közben pedig azon gondolkodtam, mi is ez a nap? Hogy kerül a magyar ünnepek közé? Miért jó, hogy van egy újabb alkalom piros és rózsaszín plüssdolgok fölösleges kibocsátására, extra profitot jelentő dátum a virágárusoknak, éttermeknek, stb. Megy a sok jogdíj a szerelmes dalok íróinak, mert a rádióknak kötelező ilyet sugározni. De valahogy mindez átfordult. Egyszerre elkezdtem azt érezni, hogy mégiscsak jó, hogy párok tudunk lenni, férfiak és nők. És nők és nők. És férfiak és férfiak. Hogy jó, hogy ennek van egy külön ünnepe: ahogy a születésünknek, a nevünknek, és még egy pár dolognak. Valahogy azt látom, hogy a rítusokat nem szereti a modern ember. Felhajtásnak mondja. Pedig nincs azzal semmi gond tulajdonképpen, ha valami fontos, és annak kiemelt jelentőséget tulajdonítok. Hogy tisztelettel és törődéssel viseltetek valaki vagy valami iránt. Ha mindennek megadnánk a módját, rászánva a kellő időt és figyelmet, nem lenne olyan borzalmasan túlhajtott a világ. Örömteli lenne és gazdag. És a nehézségek elől nem elmenekülnénk, hanem legyőznénk és megerősödve állnánk fel belőlük. Aki a Valentin napban csak azt látja, hogy mások milyen sekélyesen élik meg az életüket, két dolgot tehet: vagy szidja őket és fölöslegesen bosszantja magát olyan dolgok miatt, amikre egyrészt nincs hatással, másrészt semmivel nem fogja jobban érezni magát a haragtól; vagy arra koncentrál, hogy ő személyesen mivel tölti meg a párkapcsolatát, hogyan fejezi ki a szerelmét annak, akit boldoggá akar tenni.
Este Valentin napi koncertet adtam – igazán jól sikerült, boldog párokat láttam és önfeledten szórakozó barátokat. Aztán hazamentünk a párommal kettesben, és szorosan összebújva elaludtunk.

Áramszünet

Vasárnap délután el kellett mennem egy munkamegbeszélésre. Az ilyeneknél soha nem lehet tudni, meddig fog tartani. A párom otthon maradt egyedül. Fél 8 volt, amikor rám írt érdeklődésképp, hogy mikorra várhat. Szerencsére pont végeztem, úgyhogy azt tudtam válaszolni, 15 perc és érkezem, ugyanis a közelben voltunk.

Ahogy beértem a lépcsőházba, nem kapcsolódott fel az amúgy automatikusan kattanó villany a folyosón. Meglepődtem, de sikeresen vettem az első lépcső akadályát: valahogy emlékeztem rá, hogy hol szokott lenni, pedig a koromsötétben az orrom hegyéig sem láttam. Aztán eljutottam az első udvari kapcsolóig – körfolyosós társasház, tehát legalább a város fényszennyezettsége, a fehér felhős-szmogos ég javított a helyzeten. Megnyomtam a gombot, hátha csak a bejárati égő nem működik, de nem így volt. A földszinti lakásban égett egy lámpa, így kicsit bosszankodva, hogy nehezen látom a lépcsőfokokat, mentem rögvest fölfelé. A másodikon lakunk, addig meg sem álltam. bekopogtam, mert nem vittem kulcsot, és amíg a párom kiért és beengedett, még egyszer megpróbáltam fényt csinálni, visszalépve az udvari világítás feliratú kapcsolóhoz – eredménytelenül. Ahogy nyílt az ajtó, és odabent sem kattant föl az előszobai villany értettem meg, hogy áramszünet lehet. A drága férfi elmondta, hogy délután 3 óta van ez a helyzet, a szerelők fél órára visszahozták, mint látható, nem túl tartós sikerrel. A szobában csak egy mécses égett az asztalon. Talán a hollywoodi filmek könnyfakasztó emlékei, talán pszichológus végzettségünk miatt mi nem vagyunk romantikus alkatok a klasszikus értelemben véve. 2-3 havonta gyújtunk sólámpát vagy veszünk egy közös habfürdőt a kádban – de a mécsesek akkor körülményesek a kád szélén… Esténként szeretünk a világosban melegedni, forrócsokizni, vagy egymásra írni a chaten,  miközben a gépeinken dolgozunk az asztalnál. Sötétben viszont csak akkor vagyunk, ha alszunk. Kérdeztem, hogy mit csinált áram nélkül. Mondta, hogy főzött teát gázon forralt vízből, míg le nem ment a nap, olvasott, aztán meditált.  Már a kanapén feküdt, én kicsit arrébb ültem az asztalnál. A szemközti házból átszűrődött a fény – ott volt villany. Elmeséltem neki az előző órák híreit, tanulságait. Figyelmesen hallgatott. nem vonta el tőlem a számítógép, sem az internet. A sötétben még a szemét sem igazán használja az ember, kihegyeződik a többi érzékszerv. Odafeküdtem mellé, és úgy folytattuk a beszélgetést – a tücsök halhatatlanságáról, és más igazán lényeges kérdésekről.

11-kor visszajött az áram. De már előtte megbeszéltük, hogy ez annyira jó volt, hogy be fogunk iktatni hetente egyszer egy 3-4 órás áramszünetet sötéttel. És csak egymásra figyelni. Sőt: ha lehetne, kormányrendeletbe adnánk, hogy minden háztartásban csinálják ezt meg. Hátha nemcsak nekünk tesz olyen jót a szolgáltatói mulasztás ;)

Karrierépítés női szemmel

Néhány hete írtam már írtam nektek egy cikket karrierépítéssel kapcsolatban. A mostani iromány apropója, hogy megtudtam, másokat is érdekel, a mi feljebb lépésünk.

Képzeljétek, van egy konferencia, ahol csupa, a ranglétrán magasra jutott nő tart előadást arról, hogy hogyan is kell vagy lehet ezt csinálni. Talán pont az ilyen konferenciák hozhatják meg mások sikerét, hiszen élő példákon, megtörtént eseményeken keresztül ismerheted meg a karrierépítés mikéntjeit. Itt nem csak a multik vezető beosztásban dolgozó női alkalmazottjai mondják el neked, ők miként látják a témát, hanem olyan hölgyek is beszélnek veled, akik a legnehezebb végéről fogták meg a dolgot és a semmiből álmokat építettek fel.

Nem csak a téma és a felépítés, de maga a helyszín is impozáns: a belvárosi Gerbaud-ház, amelyet nem csak megcsodálhatsz és élvezhetsz, de vezetőjétől azt is megtudhatod, hogyan érte el mai, szűnni nem akaró fényét.

Ha te is éppen ilyesmin munkálkodsz, akkor nem is kérdés, hogy mi a teendő, jelentkezni hamar.

Talán itt fény derül a sikeres nő titkára!

 

A rendezvényről mindent megtudhatsz honlapjukon: http://noikonferencia.com

 

“Gyengébbik?…nem!”

 

coming soon,

Agent “V”

Online szociális háló = online szociális cselekedet?

Talán abban sokan egyetértünk, hogy elmúlt és jövőbeni éveink egyik legizgalmasabb szociális jelensége a világhatalommal bíró közösségi hálók – kifejezetten pedig a Facebook világa.

Született már a témában rengeteg cikk, adat, szakdolgozat a legkülönfélébb témakörökben: média, pszichológia, szociológia és ki tudja (mi nem)…

Az, hogy magánéletünk zömét ezeken a weboldalakon éljük, már-már lerágott csont, az évek alatt összegyűlt rengeteg pro és kontra érvvel.

Kezd azonban egy új jelenség is egyre erősebben megmutatkozni, amely nem hagyja nyugodni az embert. Azon túl, hogy a “hogy vagy, kösz jól és te” grooming talk* szinte teljes egészében átköltözött az ilyen oldalakra, az emberek már a NEM csak magánszférájukat érintő ügyes-bajos dolgaikat is egy-egy “Like”-val próbálják elintézni.

Szép és mára igen bosszantó erre az állatbarátok mozgalma. Az én falamat is naponta lepik el búsabbnál búsabb szemű édes kutyusok. Sokszor elidőzöm a képeknél, sajnálom őket. Biztos, hogy egy-egy szívbemarkoló történetű Buksi így hamarabb “elkel”, ezt nem is tagadhatom, de azt hiszem egyre immúnisabbak leszünk az ilyen jellegű képekre. Egyre gyorsabban siklunk át felettük, egyre kevésbé érint meg – és egyre több ilyen posztokkal “bombázó” ismerősünket tesszük tiltó listára. A módszer tehát rövidtávon (lehetett) hatékony és talán nem is kimagasló sikerrel.

Ugyanakkor totális sokk-ként ér egy-egy megkínzott állat, sőt (!), gyermek képe. Az emberek a “nagy” segíteni akarás illúziójában osszák meg az ilyen jellegű képeket, noha legbelül talán mindannyian tudják: semmi értelme. A segítségnyújtás és altruizmus** mindig is egy érdekes témakör volt, tele jobbnál jobb vizsgálatokkal. Egyes elméletek szerint a segítségre szoruló fél látványa olyan feszültséget okoz bennünk, amelyet így vagy úgy, de csillapítani szeretnénk. Ezért aztán ha az inger vagy az okozott feszültség kellően erős, végül segítségnyújtásra (és ezzel feszkó-csökkentésre) adjuk a fejünket.

No lám csak, így lett a Facebook a lusta altruisták “fellegvára”. Az a kattintás, amivel a “share” gombra bökünk és a gondolatmaszlag hogy “ha megosztom előbb-utóbb elcsípik a tettest” kiváló gyógyszere a rossz érzésünknek. Gyors, nem kerül semmibe, nem igényel túl sok cselekedetet és maximum a tiltólistás szereplésünket kockáztatjuk vele. Realitás-érzékünket gyorsan csendre intjük, és íme, meg is volt a “napi jó cselekedet”.

Mindezzel nem is lenne semmi baj, ha az emberek nem ringatnák túl mélyen magukat ebben az álomban. Nem azzal van a gond, hogy egyesek felhívják mások figyelmét valamilyen történésre, jelenségre, hanem az, hogy a “felhívó” így átpasszolta a labdát a “másoknak”, róla lekerült a felelősség. A “mások” pedig ugyanígy tovább “online labdáznak”, míg a tényleges cselekvők száma így egyre csökkenni fog.

Míg régen az ember mondjuk évente egyszer elment egy-egy szemétszedő akcióra a lakóhelye közelében, addig ma már inkább “megoszt” a pusztuló amazonasi esőerdőkről néhány képet “tegyünk ellene” felirattal. Hát nem abszurd?

Bátor leszek és meg merem kockáztatni, hogy a sokak által hiányolt nemzeti összetartásunk is a közösségi portálok sorai között kezd elveszni (többek között).

Sajnos példáért nem kell messzire menni, azt hiszem nemzeti légitársaságunk – szerintem – tragédiájáról mindenki hallott, olvasott már, ha más nem, pont a Facebook-on.

Érdekes volt ott végigkövetni a péntek eseményeit. Reggel megjelentek az első posztok, amelyek az Origó, Index és társai cikkeit osztották meg, sok-sok lekonyuló szájú fejecskével. Sokan előtúrták a YouTube-ról a Malév “örökzöld” szignálját és eképpen emlékeztek meg (én magam is). Úgy tűnt, egyértelműen mindenki le van döbbenve, súlytva, vagy legalábbis tiszteletben tartja a nagy többség érzését.

Délutánra a helyzet viszont megfordult: jöttek a “Wizzair jobb és még megvan”, “a Malév úgy is csak a pénzt vitte”, és a “hó és a Malév a mai nap két legunalmasabb és leginkább agyonrágott témája” típusú hozzászólások. Ezek persze várhatóak voltak és teljesen rendjén is vannak: az érem egy-egy oldalára mutatnak rá.

Van azonban egy olyan embertípus, aki a magán életében van annyira elnyomott / sikertelen / visszahúzódó (és még sorolhatnám), hogy így minden áron virtuálisan akarja magán tartani a figyelmet. Az ilyen embernek nagyjából mindegy, hogy mi ellen ágál, csak kampányolhasson. Háttértudása az ellenérveléshez jobbára nincs, és a legszebb az egészben, hogy olyan vitapartnereket sikerül szereznie magának, akik szintén inkább csak dacból és felháborodásból, mintsem szilárd meggyőződésből szállnak komment-csatába. Akadnak persze kivételek, ezt sose felejtsük el.

Az ilyen viták során születik több ezer komment – konszenzus nélkül. Vagy a munkaidő lejárta, vagy a többség verbális-agresszívba való átfordulása – majd ocsúdása, vagy a “nem odaillő egyén” kitiltása vet véget legtöbbször az ilyen szócsatáknak.

Az ország politikai helyzete és mentális állapota (utóbbi szerintem sokkal nagyobb hangsúllyal) mostanában szinte naponta szüli az ilyen jellegű “összecsapásokat”. Az emberek elfelejtik ugyanakkor, hogy ugyanannak a ceruzának a két végét hegyezik, és hogy nagy valószínűséggel mind a ketten ugyanarra vágynak: békességre, szeretetre, jólétre, megbecsülésre.

Szintén a Malév kapcsán, szintén a Facebook-on olvastam egy hosszabban kifejtett kommentet egy úriembertől arról, hogy a magyaroknak mennyire össze kellene fogniuk, ez mégis mennyire nem megy, és hogy a csődről igenis mi kisemberek tehetünk, mert mi nem léptünk fel ellene, ez így nem maradhat tovább.

Ennek ez úriembernek biztos igaza van, ugyanakkor konkrét példát, tippet, hogy hogyan is képzeli az összefogást (mondjuk ekkor és ekkor itt és itt tüntetünk) nem adott, csupán átpasszolta a labdát.

Szívem szerint így csak ennyit reagáltam volna:

“Na mi van haver, sok volt a feszkó?”

*Grooming talk: Míg elődeink, a majmok egymás bolhászásával, ú.n. “grooming”-gal tartották fent a lazább szociális kapcsolataikat, addig ez az embereknél átalakult a “Hogy vannak a gyerekek?” jellegű rövid párbeszédekké.

**Altruizmus: segítségnyújtás, akár a saját kárunk megkockáztatásával.

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.