Egy hónap intenzív munkakeresés.
Heti 10-15 jelentkezés (és motivációs levél megírás).
Összesen körülbelül 15 interjú és találkozó különböző cégekkel, HR-esekkel, leendő “főnök jelöltekkel”.
Hosszú, zsúfolt és kalandos út, tele furcsa pillanatokkal.
No de kezdjük inkább a tényekkel!
26 éves vagyok, nagyjából egy éve élek Amszterdamban, folyékonyan beszélek németül és angolul és körülbelül két év – javarészt német nyelvű – ügyfélszolgálatos munkatapasztalatom van. Nem rossz kritériumok, igaz én váltani szerettem volna.
Ezért aztán rengeteg különböző helyre adtam le a jelentkezésemet, nem csak a “biztosra mentem”.
Bátran kijelenthetem, hogy a leggyorsabban a recepciós munkakörre vonatkozó ambícióim haltak el. Noha neten és személyesen is rengetek önéletrajzot leadtam, sehonnan se hívtak vissza. Hébe-hóba kaptam egy “bocs, de nem” jellegű mailt. Az indok minden esetben csekélyke holland nyelvtudásom volt, noha volt olyan recepciós, akivel a nagy “CV-magyarázásban” azért nem boldogultam hollandul… mert a kedves “kolléga” nem beszélte a nyelvet. Apropó, az egyik ilyen pozit – ahogy hallottam – a főnök haverjának a fia happolta el, McDonalds-os munkatapasztalattal. (Ezennel eloszlatnám a tévhitet, hogy ez a jelenség csak hungarikum.)
Határozottan sikeresebb voltam az ügyfélszolgálatos, vagy ilyen jellegű hátteret érintő poziciók esetén. A legtöbb interjúm is valami hasonló munkakörért folytatott harc hol vidám, hol keserű színtere volt.
Több alkalommal a biztató kezdet és jó hangulatú interjú után a kezdeti nyílvánvalóság ellenére is végül a “nem anyanyelvi” németemmel indokolták a döntést. Volt olyan is, hogy találtak tapasztaltabb jelöltet.
Megtörtént, hogy bőrig áztam a bicajon, mire megérkeztem az interjúra (az esőnek hála csekély “professzionális” külsővel), volt, hogy már a délelőtt folyamán keresztül-kasul vonatoztam egyedül az országot egy találkozó kedvéért.
A legtöbb helyen tényleg nagyon kedvesek voltak, mégis akadtak kellemetlen jelenetek is:
Egy főként farmerjairól híres ruhamárka találkozójára nagyon készültem. A patinás divatcég és az új kihívásokat jelentő munkakör hatalmas lelkesedéssel párosult. Utána néztem mindennek: a munkafeladatoknak, a cégnek, az interjúztatóknak. Csinibe vágtam magam és saját ép eszemet sutba dobva felvettem a legütősebb, legmagasabb sarkú cipőmet. (Mégiscsak divatcéghez megyek.)
Az interjúztató hölgy talpig farmerban (oké, ez még érthető is) és utcai mamuszban (álá Ugg) fogadott. Miután konstatálta, hogy igen magas sarkakon tipegek, megmászattatott velem két emeletnyi, az amszterdami házakra jellemző keskeny lépcsősort és olyan arccal ülte végig az interjút, mintha citromba harapott volna. Végig úgy éreztem magam, mint az egyetemen a szóbeli vizsgákon, amikor tudtam, hogy a tanár nagyon hallani szeretne egy bizonyos választ, én viszont pont AZT a választ nem tanultam meg.
Visszajelzésként a hölgy nem szégyellt a 40 percnyi együtt szívott légtér alapján egy olyan véleményt adni rólam, ami nem, hogy nem igaz, de én 40 óra után se mernék hasonló következtetésekre jutni a helyében (meg a sajátoméban sem).
Volt viszont olyan találkozó is, ahol többet beszéltünk a hölgy macskáiról, pasijairól és a személyes életútjáról, mint rólam, vagy a betöltendő pozícióról. Éppen csak egy csésze kávé és egy kellemesebb környezet hiányzott a csajos-csevegés mellé. (Persze így is roppantul élveztük.)
Akadt olyan is, amikor a 3 órás találkozó első fél órájában már teljesen világossá vált számomra: én, ide, soha. A cég viszont olyannyira lelkesen állt hozzám, hogy még a végszó előtt biztosítottak róla, hogy másnap mehetek szerződést aláírni. Hát itt bizony – szégyen, nem szégyen – füllentenem kellett. A “Hol látod magad a cégünknél 6 hónapon belül?” kérdésnél csak erre tudtam gondolni: AZ AJTÓN KÍVÜL!
Külön szót érdemelnek a fejvadász és munkaközvetítő cégek alkalmazottai, a legtöbbször természetesen velük tartottam a kapcsolatot. Noha sokan igen felszínesek közülük és csak a “meglegyen a napi kontaktszám” cél vezérli őket, akadnak igen kellemes és lelkiismeretes ellenpéldák!
Van, aki külön felkészítő órát tartott az interjú előtt (hogy pótoljuk a nem létező háttértudásomat), volt akivel együtt dolgoztuk át az önéletrajzomat, akadt, aki saját maga vitt el a céges interjúra és van, akivel a sikertelen együttműködés ellenére továbbra is tartom a kapcsolatot – és aki az elsők közöt gratulált az elhelyezkedésemhez.
A végkövetkeztetés mindebből persze nem az, hogy szobrot szeretnék emeltetni a (néha esetemben is “otthon felejtett”) talpraesettségem tiszteletére, hanem a NYITOTTSÁG. Minden helyzetben, mindenki felé. Sohasem tudhatod, mi sül ki a végén az adott szituációból. A legjobb amit tehetsz, ha ötvözöd a benned megbújó, örök lelkes csitrit a dívával és megfűszerezed némi felkészültséggel.
És mi lesz, ha nem jön össsze, ha nem sikerül?
Nagy levegő, kézlegyintés.
Majd lesz belőle egy jó kis sztori.
Legújabb kommentek