Mikor nekifutottam február 14-nek, volt egy randiebédem a szerelmemmel. A találkozónk elején hátra tett kézzel közeledett. Megkérdeztem: “Mit rejtegetsz?” Erre azt válaszolta: “Semmit! Ma nem kapsz tőlem semmit!” Furcsa volt ezt hallani, kicsit el is szomorodtam, pedig számomra sem jelentett többet az a kedd, mint bármelyik másik. Aztán mégis kaptam egy ebédmeghívást. Délután pedig egy szerelmesvers-pályázaton első helyezést ért el a művem. Egyedül mentem. Hatalmas élmény volt!
Közben pedig azon gondolkodtam, mi is ez a nap? Hogy kerül a magyar ünnepek közé? Miért jó, hogy van egy újabb alkalom piros és rózsaszín plüssdolgok fölösleges kibocsátására, extra profitot jelentő dátum a virágárusoknak, éttermeknek, stb. Megy a sok jogdíj a szerelmes dalok íróinak, mert a rádióknak kötelező ilyet sugározni. De valahogy mindez átfordult. Egyszerre elkezdtem azt érezni, hogy mégiscsak jó, hogy párok tudunk lenni, férfiak és nők. És nők és nők. És férfiak és férfiak. Hogy jó, hogy ennek van egy külön ünnepe: ahogy a születésünknek, a nevünknek, és még egy pár dolognak. Valahogy azt látom, hogy a rítusokat nem szereti a modern ember. Felhajtásnak mondja. Pedig nincs azzal semmi gond tulajdonképpen, ha valami fontos, és annak kiemelt jelentőséget tulajdonítok. Hogy tisztelettel és törődéssel viseltetek valaki vagy valami iránt. Ha mindennek megadnánk a módját, rászánva a kellő időt és figyelmet, nem lenne olyan borzalmasan túlhajtott a világ. Örömteli lenne és gazdag. És a nehézségek elől nem elmenekülnénk, hanem legyőznénk és megerősödve állnánk fel belőlük. Aki a Valentin napban csak azt látja, hogy mások milyen sekélyesen élik meg az életüket, két dolgot tehet: vagy szidja őket és fölöslegesen bosszantja magát olyan dolgok miatt, amikre egyrészt nincs hatással, másrészt semmivel nem fogja jobban érezni magát a haragtól; vagy arra koncentrál, hogy ő személyesen mivel tölti meg a párkapcsolatát, hogyan fejezi ki a szerelmét annak, akit boldoggá akar tenni.
Este Valentin napi koncertet adtam – igazán jól sikerült, boldog párokat láttam és önfeledten szórakozó barátokat. Aztán hazamentünk a párommal kettesben, és szorosan összebújva elaludtunk.
A giccs ünnepe?
Áramszünet
Vasárnap délután el kellett mennem egy munkamegbeszélésre. Az ilyeneknél soha nem lehet tudni, meddig fog tartani. A párom otthon maradt egyedül. Fél 8 volt, amikor rám írt érdeklődésképp, hogy mikorra várhat. Szerencsére pont végeztem, úgyhogy azt tudtam válaszolni, 15 perc és érkezem, ugyanis a közelben voltunk.
Ahogy beértem a lépcsőházba, nem kapcsolódott fel az amúgy automatikusan kattanó villany a folyosón. Meglepődtem, de sikeresen vettem az első lépcső akadályát: valahogy emlékeztem rá, hogy hol szokott lenni, pedig a koromsötétben az orrom hegyéig sem láttam. Aztán eljutottam az első udvari kapcsolóig – körfolyosós társasház, tehát legalább a város fényszennyezettsége, a fehér felhős-szmogos ég javított a helyzeten. Megnyomtam a gombot, hátha csak a bejárati égő nem működik, de nem így volt. A földszinti lakásban égett egy lámpa, így kicsit bosszankodva, hogy nehezen látom a lépcsőfokokat, mentem rögvest fölfelé. A másodikon lakunk, addig meg sem álltam. bekopogtam, mert nem vittem kulcsot, és amíg a párom kiért és beengedett, még egyszer megpróbáltam fényt csinálni, visszalépve az udvari világítás feliratú kapcsolóhoz – eredménytelenül. Ahogy nyílt az ajtó, és odabent sem kattant föl az előszobai villany értettem meg, hogy áramszünet lehet. A drága férfi elmondta, hogy délután 3 óta van ez a helyzet, a szerelők fél órára visszahozták, mint látható, nem túl tartós sikerrel. A szobában csak egy mécses égett az asztalon. Talán a hollywoodi filmek könnyfakasztó emlékei, talán pszichológus végzettségünk miatt mi nem vagyunk romantikus alkatok a klasszikus értelemben véve. 2-3 havonta gyújtunk sólámpát vagy veszünk egy közös habfürdőt a kádban – de a mécsesek akkor körülményesek a kád szélén… Esténként szeretünk a világosban melegedni, forrócsokizni, vagy egymásra írni a chaten, miközben a gépeinken dolgozunk az asztalnál. Sötétben viszont csak akkor vagyunk, ha alszunk. Kérdeztem, hogy mit csinált áram nélkül. Mondta, hogy főzött teát gázon forralt vízből, míg le nem ment a nap, olvasott, aztán meditált. Már a kanapén feküdt, én kicsit arrébb ültem az asztalnál. A szemközti házból átszűrődött a fény – ott volt villany. Elmeséltem neki az előző órák híreit, tanulságait. Figyelmesen hallgatott. nem vonta el tőlem a számítógép, sem az internet. A sötétben még a szemét sem igazán használja az ember, kihegyeződik a többi érzékszerv. Odafeküdtem mellé, és úgy folytattuk a beszélgetést – a tücsök halhatatlanságáról, és más igazán lényeges kérdésekről.
11-kor visszajött az áram. De már előtte megbeszéltük, hogy ez annyira jó volt, hogy be fogunk iktatni hetente egyszer egy 3-4 órás áramszünetet sötéttel. És csak egymásra figyelni. Sőt: ha lehetne, kormányrendeletbe adnánk, hogy minden háztartásban csinálják ezt meg. Hátha nemcsak nekünk tesz olyen jót a szolgáltatói mulasztás 
Karrierépítés női szemmel
Néhány hete írtam már írtam nektek egy cikket karrierépítéssel kapcsolatban. A mostani iromány apropója, hogy megtudtam, másokat is érdekel, a mi feljebb lépésünk.
Képzeljétek, van egy konferencia, ahol csupa, a ranglétrán magasra jutott nő tart előadást arról, hogy hogyan is kell vagy lehet ezt csinálni. Talán pont az ilyen konferenciák hozhatják meg mások sikerét, hiszen élő példákon, megtörtént eseményeken keresztül ismerheted meg a karrierépítés mikéntjeit. Itt nem csak a multik vezető beosztásban dolgozó női alkalmazottjai mondják el neked, ők miként látják a témát, hanem olyan hölgyek is beszélnek veled, akik a legnehezebb végéről fogták meg a dolgot és a semmiből álmokat építettek fel.
Nem csak a téma és a felépítés, de maga a helyszín is impozáns: a belvárosi Gerbaud-ház, amelyet nem csak megcsodálhatsz és élvezhetsz, de vezetőjétől azt is megtudhatod, hogyan érte el mai, szűnni nem akaró fényét.
Ha te is éppen ilyesmin munkálkodsz, akkor nem is kérdés, hogy mi a teendő, jelentkezni hamar.
Talán itt fény derül a sikeres nő titkára!
A rendezvényről mindent megtudhatsz honlapjukon: http://noikonferencia.com
“Gyengébbik?…nem!”
coming soon,
Agent “V”
Online szociális háló = online szociális cselekedet?
Talán abban sokan egyetértünk, hogy elmúlt és jövőbeni éveink egyik legizgalmasabb szociális jelensége a világhatalommal bíró közösségi hálók – kifejezetten pedig a Facebook világa.
Született már a témában rengeteg cikk, adat, szakdolgozat a legkülönfélébb témakörökben: média, pszichológia, szociológia és ki tudja (mi nem)…
Az, hogy magánéletünk zömét ezeken a weboldalakon éljük, már-már lerágott csont, az évek alatt összegyűlt rengeteg pro és kontra érvvel.
Kezd azonban egy új jelenség is egyre erősebben megmutatkozni, amely nem hagyja nyugodni az embert. Azon túl, hogy a “hogy vagy, kösz jól és te” grooming talk* szinte teljes egészében átköltözött az ilyen oldalakra, az emberek már a NEM csak magánszférájukat érintő ügyes-bajos dolgaikat is egy-egy “Like”-val próbálják elintézni.
Szép és mára igen bosszantó erre az állatbarátok mozgalma. Az én falamat is naponta lepik el búsabbnál búsabb szemű édes kutyusok. Sokszor elidőzöm a képeknél, sajnálom őket. Biztos, hogy egy-egy szívbemarkoló történetű Buksi így hamarabb “elkel”, ezt nem is tagadhatom, de azt hiszem egyre immúnisabbak leszünk az ilyen jellegű képekre. Egyre gyorsabban siklunk át felettük, egyre kevésbé érint meg – és egyre több ilyen posztokkal “bombázó” ismerősünket tesszük tiltó listára. A módszer tehát rövidtávon (lehetett) hatékony és talán nem is kimagasló sikerrel.
Ugyanakkor totális sokk-ként ér egy-egy megkínzott állat, sőt (!), gyermek képe. Az emberek a “nagy” segíteni akarás illúziójában osszák meg az ilyen jellegű képeket, noha legbelül talán mindannyian tudják: semmi értelme. A segítségnyújtás és altruizmus** mindig is egy érdekes témakör volt, tele jobbnál jobb vizsgálatokkal. Egyes elméletek szerint a segítségre szoruló fél látványa olyan feszültséget okoz bennünk, amelyet így vagy úgy, de csillapítani szeretnénk. Ezért aztán ha az inger vagy az okozott feszültség kellően erős, végül segítségnyújtásra (és ezzel feszkó-csökkentésre) adjuk a fejünket.
No lám csak, így lett a Facebook a lusta altruisták “fellegvára”. Az a kattintás, amivel a “share” gombra bökünk és a gondolatmaszlag hogy “ha megosztom előbb-utóbb elcsípik a tettest” kiváló gyógyszere a rossz érzésünknek. Gyors, nem kerül semmibe, nem igényel túl sok cselekedetet és maximum a tiltólistás szereplésünket kockáztatjuk vele. Realitás-érzékünket gyorsan csendre intjük, és íme, meg is volt a “napi jó cselekedet”.
Mindezzel nem is lenne semmi baj, ha az emberek nem ringatnák túl mélyen magukat ebben az álomban. Nem azzal van a gond, hogy egyesek felhívják mások figyelmét valamilyen történésre, jelenségre, hanem az, hogy a “felhívó” így átpasszolta a labdát a “másoknak”, róla lekerült a felelősség. A “mások” pedig ugyanígy tovább “online labdáznak”, míg a tényleges cselekvők száma így egyre csökkenni fog.
Míg régen az ember mondjuk évente egyszer elment egy-egy szemétszedő akcióra a lakóhelye közelében, addig ma már inkább “megoszt” a pusztuló amazonasi esőerdőkről néhány képet “tegyünk ellene” felirattal. Hát nem abszurd?
Bátor leszek és meg merem kockáztatni, hogy a sokak által hiányolt nemzeti összetartásunk is a közösségi portálok sorai között kezd elveszni (többek között).
Sajnos példáért nem kell messzire menni, azt hiszem nemzeti légitársaságunk – szerintem – tragédiájáról mindenki hallott, olvasott már, ha más nem, pont a Facebook-on.
Érdekes volt ott végigkövetni a péntek eseményeit. Reggel megjelentek az első posztok, amelyek az Origó, Index és társai cikkeit osztották meg, sok-sok lekonyuló szájú fejecskével. Sokan előtúrták a YouTube-ról a Malév “örökzöld” szignálját és eképpen emlékeztek meg (én magam is). Úgy tűnt, egyértelműen mindenki le van döbbenve, súlytva, vagy legalábbis tiszteletben tartja a nagy többség érzését.
Délutánra a helyzet viszont megfordult: jöttek a “Wizzair jobb és még megvan”, “a Malév úgy is csak a pénzt vitte”, és a “hó és a Malév a mai nap két legunalmasabb és leginkább agyonrágott témája” típusú hozzászólások. Ezek persze várhatóak voltak és teljesen rendjén is vannak: az érem egy-egy oldalára mutatnak rá.
Van azonban egy olyan embertípus, aki a magán életében van annyira elnyomott / sikertelen / visszahúzódó (és még sorolhatnám), hogy így minden áron virtuálisan akarja magán tartani a figyelmet. Az ilyen embernek nagyjából mindegy, hogy mi ellen ágál, csak kampányolhasson. Háttértudása az ellenérveléshez jobbára nincs, és a legszebb az egészben, hogy olyan vitapartnereket sikerül szereznie magának, akik szintén inkább csak dacból és felháborodásból, mintsem szilárd meggyőződésből szállnak komment-csatába. Akadnak persze kivételek, ezt sose felejtsük el.
Az ilyen viták során születik több ezer komment – konszenzus nélkül. Vagy a munkaidő lejárta, vagy a többség verbális-agresszívba való átfordulása – majd ocsúdása, vagy a “nem odaillő egyén” kitiltása vet véget legtöbbször az ilyen szócsatáknak.
Az ország politikai helyzete és mentális állapota (utóbbi szerintem sokkal nagyobb hangsúllyal) mostanában szinte naponta szüli az ilyen jellegű “összecsapásokat”. Az emberek elfelejtik ugyanakkor, hogy ugyanannak a ceruzának a két végét hegyezik, és hogy nagy valószínűséggel mind a ketten ugyanarra vágynak: békességre, szeretetre, jólétre, megbecsülésre.
Szintén a Malév kapcsán, szintén a Facebook-on olvastam egy hosszabban kifejtett kommentet egy úriembertől arról, hogy a magyaroknak mennyire össze kellene fogniuk, ez mégis mennyire nem megy, és hogy a csődről igenis mi kisemberek tehetünk, mert mi nem léptünk fel ellene, ez így nem maradhat tovább.
Ennek ez úriembernek biztos igaza van, ugyanakkor konkrét példát, tippet, hogy hogyan is képzeli az összefogást (mondjuk ekkor és ekkor itt és itt tüntetünk) nem adott, csupán átpasszolta a labdát.
Szívem szerint így csak ennyit reagáltam volna:
“Na mi van haver, sok volt a feszkó?”
*Grooming talk: Míg elődeink, a majmok egymás bolhászásával, ú.n. “grooming”-gal tartották fent a lazább szociális kapcsolataikat, addig ez az embereknél átalakult a “Hogy vannak a gyerekek?” jellegű rövid párbeszédekké.
**Altruizmus: segítségnyújtás, akár a saját kárunk megkockáztatásával.
Pár-atlan
A héten egy nagyon kedves barátnőm küldte nekem azt a képet, miszerint – én, most – nem egyedülálló vagyok, hanem páratlan. Jóleső érzéssel töltött el, nagyon kedvesnek tartottam. Aztán elgondolkodtam.. 
Mit is jelent a páratlan?
A “páratlan” szót a főnévi “pár” szóból hozhatjuk létre egy melléknévképző segítségével. Ennek jelentése: “két ugyanolyan fajtájú dolog vagy személy, amelyek valamely szempontból kapcsolódnak egymáshoz.” Ha melléknévként vizsgáljuk ezt a szót, akkor két összetartozó dolgot jelöl, melyből ha elveszünk, akkor az egyik csak már csak félnek mondható. Így lesz páratlan. Ahogy életünkben is, ha elveszítjük társunkat, szerelmünket, párunkat, már nem érezzük ugyanolyannak magunkat. Szokták is mondani: “nélküle csak fél ember vagyok.” Nincs meg a párom.
Akkor most, még mielőtt nagyon beleesnénk a mélabú állapotába, nézzük meg mi a “páratlan” szó igazi jelentése: “a többi közül kitűnő, a legjobb fajtájú, minőségű; nagyszerű, fölülmúlhatatlan.” Sokkal jobb, nem igaz? Amikor egyedül maradunk, és úgy érezzük, hogy pár-atlanok lettünk/vagyunk, inkább gondoljunk erre. Hogy valaki, vagy valakik – a barátaink – ezt gondolják rólunk. Vagy ha konkrétan nem is ezt, mert néha adnának egy- két tockost a butaságaink miatt, de szeretnek minket.
Sokáig úgysem lehetünk a legalján, mindig talpra kell állni. Mert az élet vonata csak úgy robog mellettünk, és nem szabad hagynunk, hogy mi – akik mind felülmúlhatatlanok vagyunk a magunk minőségében – ne férjünk fel rá.
Miért jó együtt élni?
Felteszem, ti is éltetek már komoly párkapcsolatban, vagy legalábbis elképzeltétek milyen lenne együtt élni egy pasival. Bennem is megfogalmazódott már a gondolat, de rengeteg ismerősöm fél megtenni ezt a lépést, és azt mondja: nem áll még készen erre. Pedig nagyon sok jó oldala van, ami miatt érdemes belevágni.
Miért jó az együttélés?
Először is: nem vagy egyedül. Nincs több ijedtség az előtetőn dorbézoló galambok miatt, hiszen melletted fekszik jó esetben Herkules, de mindenképpen egy olyan fickó, aki feltartja a betörőt, míg te összekapkodod a kedvenc cipőidet és eltorlaszolod magad a fürdőben.
Másodszor: szex. Mindig, minden körülmények között. Valószínűleg a pasiknak is ez a legnagyobb vonzerő az együttélésben. Konkrétan megszűnhetnek a gátlások, minden talpalattnyi helyet kihasználhattok, hisz nem fog rátok nyitni az öcskös a fürdőben, és az anyóst se érdekli, hogy nem csak evésre használjátok majd az ebédlő asztalt. Azért mielőtt evésre is használjátok, mossátok le.
Harmadszor: többször moshatsz. Nagyon bosszantó az az érzés, amikor a szennyes kosárban van a kedvenc rucid, amit mindenképpen aznap és azzal a cipővel szeretnél felvenni. Persze nekiállhatsz kézzel kimosni, de a moziban elcsöpögött sajtszósz hihetetlen makacs tud lenni és meg sem szárad reggelig, szóval újratervezés. Bezzeg ha együtt élsz a pasiddal sanszos, hogy heti két alkalommal is moshatsz, hiszen még a-minden-alsót-kétszer-lehet-felvenni fickónak is eszméletlen sok koszos cucca van, ráadásul nagyobbak is mint a tieid, így hamar összegyűlik a mosásra való. Itt grátisz pozitívum is van, mivel ez azt jelenti, hogy legalább heti 4 napon szuper öblítő illat árad a lakásban.
Negyedszer: nincs több csavarozásra, szögelésre váró polc. A legjobb dolog abban, ha pasi van a háznál, hogy nem kell mestert hívnod azért, hogy felrakja a polcot, felfúrja a tükröt vagy lefesse az ablakot. Ezekben az esetekben kipróbálhatod a női taktikákat és mindenféle furmányos, kedveskedő mondattal elérhetővé válik egy komplett felújítás. Próbálkozz a kissé esetlen módban, keverd össze a szöget a csavarral, a kalapácsot a harapó fogóval és várd meg, hogy a pasi egy félmosollyal közölje, hogy majd ő inkább megcsinálja. Persze utána dicsérd meg és részesítsd olyan kényeztetésben, mintha olimpiai aranyat nyert volna és legközelebb magától észreveszi, hogy a törölközőtartó mintha meglazult volna.
Az ötös számú érv nagyon is fontos: a dicséret. Ha egyedül élsz, akkor senki nem fog megdicsérni, hogy milyen dögös vagy az új csipke fehérneműben, mennyire szexi vagy, mikor szemüvegben olvasol. Pedig ez nagyon fontos. Sokkal szebben telik az ember napja, ha reggel, amikor vizuálisan sebezhető, egy édes félmeztelen pasi elmorogja, hogy ez a kék ruha jól áll, mert megy a szemedhez.
Hatodik: nem kell egyedül enned. Ha egyedül élsz, sokszor nem főzőcskézel, mert magadnak minek, meg most a magad kedvéért terítsd meg az asztalt? Á nem..inkább elmajszolsz egy pirítóst a tv előtt. A nagymamák mondása, hogy a férfiakhoz a hasukon keresztül vezet az út..hát ez nem hülyeség, ráadásul ha összedobsz egy szuper vacsit, és nem kell osso buco-t, elég egy étvágygerjesztő omlett, akkor jó ha van kivel megosztani. Evés közben megbeszélitek a nap történéseit, vagy hogy mit kéne nézni a tv-ben később. Mindketten jó kedvűek vagytok, hisz tudományos tény, hogy az ember hangulatát nagyon is tudja befolyásolni az éhség vagy az evés. És ha mosolyogva megköszöni, hogy ilyen szuper vagy, akkor még szebb lesz a világ.
coming soon,
Agent „V”
Óvszermese
A történet elég régre nyúlik vissza.
Először talán a rómaiakat említeném meg. Ők a szexuális úton terjedő nemi betegségek ellen védekeztek. Állati hólyagokat használtak erre a célra.
A perzsák igen furcsa módon vigyáztak magukra. Talán undorítónak tűnhet, de kis galacsinokba gyúrt elefánttrágyát tartották a legmegfelelőbb védekezésnek. Ez valószínű a vágy lelombozására is alkalmas lehetett.
Hasonlóan gondolkodtak az egyiptomiak is. Ők krokodilürüléket használtak.
Krétán a kecskebél vált igen népszerűvé.
Őseink tehát az eddigiekből ítélve állati eredetű eszközökkel védekeztek.
Gabriel Fallopip vászonból készült, krémmel átitatott óvszere is említést érdemel.
Ám akiről még érdemes itt szót ejteni, az Casanova. A nagy nőcsábász birkabélből készült gumit használt. Egyesek szerint, azonban az a legmegfelelőbb, ha a magömlés pillanatában a hölgy tüsszent egy nagyot.
Állati bélből készült óvszereket napjainkban is be lehet szerezni, ezeket bárányok vakbeléből készítik. Azt tartják róluk, érzékibb élményt biztosítanak a jobb hővezetés miatt.
Nos, kinek mi. Minden esetre azt kijelenthetjük, a mai óvszerek már sokkal higiénikusabbak.
Elvárások: muszáj megfelelni?
Gondolom, már minden kisgyerekes anyuka tapasztalta, milyen általános elvárásoknak kéne megfelelniük – nekik vagy a gyermeküknek - a környezetük szerint. Én most a legáltalánosabbakról szólok.
Elvárás No. 1:
A szülés utáni első hónapokban, szinte mindenki, akivel találkoztam, ezt kérdezte: „Szopik még?”. Eleinte nem zavart, mert persze, hogy fontos, szopik-e a kisbaba, van-e az anyukának elég teje. De amikor hónapok elteltével is mindenkinek ez volt az első kérdése, kezdett kissé frusztrálni. Aztán jött, hogy már nem tudtam bőszen bólogatni válaszként, mivel a fiam hat hónapos koráig volt csak tejem. Bántam is, meg nem is. Eleve csak egy éves koráig akartam szoptatni, bár tudom, van, aki még 2-3 éves korig megteszi, de én nem szerettem volna, ha mondjuk egy bevásárlóközpont közepén közli a gyerek, hogy „anya, cici”. Szóval jött a szokásos kérdés, én pedig hosszan magyarázkodhattam, hogy nem, nem azért nem szoptatom, mert úgy tartja kedvem, hanem mert beteg voltam, nem maradt meg bennem se étel se ital, ezáltal elapadt a tej, a gyerek meg lusta volt, és inkább a cumisüveget választotta. Mikor túl voltam ezen a történeten már nagyjából hetvenszer, kezdem volna megnyugodni, de akkor jött a következő lépcső.
Elvárás No. 2:
„Beszél már? Miket mond?” – érdeklődött mindenki. És nem, még nem beszélt, annyit mondott, hogy „any” (ami én lennék) meg, hogy „nem”, de én már ezeknek is nagyon örültem. Ehhez hozzá tartozik, hogy még most, majdnem három évesen sem beszél tisztán, mondatokban is csak épphogy. A gyerekek általában 1,5-2 éves korukra szépen beszélnek, hát az én fiam nem. Emellett azonban mindent megért – na, jó, a „ne hisztizz!”, „rakd el a játékokat!” és hasonló kéréseket persze figyelmen kívül hagyja. Ha valami érdekli, rákérdez; a szimpatikusabb szavakat azonnal utánam mondja; és természetesen egyre több szót tisztán ejt. Mostanság kezdi egymás után pakolni a szavakat, de még így is általában felcseréli a sorrendet. Viszont mivel nagyon is értelmes kölyök, nem gondolom, hogy ez baj lenne. Oké, az oviban talán nem fogják ezt díjazni, de mindenki azzal bíztat, hogy a többi gyerek között majd gyorsabban tanul.
Elvárás No. 3:
A következő kérdéskör: „Van még pelus?”. Már elmúlt 2 éves, mikor elkezdtem leszoktatni a pelenkáról. Korábban kicsit stresszeltem rajta, de sok helyen azt olvastam, hogy majd megérik rá, és, hogy nyáron a legkönnyebb. Tavasszal betöltötte a második évét, aztán nyáron, kint a kertben csak kisgatyát adtam rá. Az első napokban félóránként cseréltem rajta a gatyót, mert mindig becsurgott. Közben persze magyaráztam, hogy szóljon, és próbáljon odafigyeli. Néhány nappal később már bent a házban sem volt rajta pelenka, tényleg szinte napok alatt szokott le róla. Persze azért, ha megyünk valahova, még adok rá a biztonság kedvéért, de mindig száraz marad. Szóval, ebben a kérdéskörben osztom azt a véleményt, miszerint nem szabad erőltetni a dolgot.
Nektek mik a tapasztalataitok? Milyen elvárásokat támasztottak veletek vagy gyereketekkel szemben?
Aki szeret…(idézet)
Aki szeret: nem fogja elvárni tőled, hogy úgy viselkedj, ahogy ő akarja, hanem mosolyog, amikor látja, hogy egyedi vagy. Aki szeret, nem fogja elvárni, hogy úgy élj, ahogy ő jónak gondolja, hanem örömmel látja, ahogyan élsz. Aki szeret, nem
akarja elvenni a szabadságodat, hanem örül annak, aminek te is örülsz. Aki szeret, nem akar ujjal mutogatni rád, hogy te rontottad el az életét, hanem megbocsát ha hibáztál és megköszöni, hogy mellette vagy tanítod őt. Aki szeret, átölel bármikor, tiszta szívvel, minden ok nélkül, mert szeret! Minden más érdek és kamu.
Emlékfoszlányok
Ahogy emlékeimben látom, nyár van. Forró, perzselő nyár. Gyerek vagyok. Ülnék a szobámban, könyvet olvasva, ahogy szoktam, de nem hagy. Rángat ki- ki a szabadba, futni, nevetni, viháncolni, álmokat szőni. A barátnőm az, pont egy utcával lakik alattunk. Mosolyogva szaladunk végig játékos fiatal életünk közös állomásain. Biciklivel a lábunk közt tekerünk fel a dombra, de én most sem szeretem az emelkedőt, így ő már fentről nevet ki engem. Fekszünk a fűben, belekarcoljuk a nevünk a buszmegálló falába, így remélve örök időt 
barátságunknak. Megbeszéljük a fény jeleket, amivel este még mindig beszélgetünk egymással, mert a két szoba ablaka egymásra néz. Csak az utca választ el minket. És soha nem hagyjuk abba.
Aztán eltelik egy nyár. Az ütött kopott kis házban vagyunk a világ legsötétebb sötétjében. Táborozunk. Csak beszélünk, beszélünk, és most csodálkozok, nem értem, hogyan lehetett mindig beszélni valamiről? Ennyi terve nem lehetett két embernek! Főleg két barátnak, aki már olyan sokat tudtak a másikról.
És eltelnek a nyarak. Az újabb emlék- nyáron én nem vagyok itthon és ő férjhez megy éppen. Számolom az órákat, az időeltolódást, hogy még mindig beszélhessek vele. Ezért szőttük az álmokat a méhesházban, erről álmodtunk! Boldogok vagyunk. Mindig azok leszünk! Elhiszem.
Felocsúdok. Most tél van. Hideg, fagyos tél. Rég nem beszélünk, de most valahogy mégis. Rájövünk, minden megváltozott, de mi valahogy mégsem, ha együtt vagyunk. Nem nőttünk fel, csak a világ lett nagyobb. És pimasz módon befurakodott a mi kis gyermeki világunkba és elvette tőlünk az álmainkat. Nevetek magunkon, sírni nem kell. Ő azt gondolja, minden okkal történik, a szomorúság és az öröm is. Lehet, hogy így van, de akkor egyet kell megtartanunk, nem felednünk. Az őszinte, gyermeki hittel elképzelt jövő- valóságunk. És ha nem így van, akkor ne hagyjuk, hogy ne úgy legyen.
Drága Barátnőm! Nem kell lemondanunk semmiről!
Legújabb kommentek