Manapság nagyon divatba jöttek az olyanok, mint a kádban vajúdás, gátvédelem, az otthonszülésről nem is szólva. Sokan elképzelik, hogyan szeretnék világra hozni gyermeküket, és ehhez ragaszkodnak is, pedig sok dolog közbeszólhat. Egyáltalán: meg lehet-e tervezni egy szülést?

Amikor az ember lánya megtudja, hogy babát vár, ezer féle gondolat kergeti egymást a fejében. Aztán lassacskán megnyugszik, és elkezd utána olvasni a rá váró feladatoknak. A legnagyobb ilyen „feladat” természetesen maga a szülés.

Az interneten kismillió javaslat, tapasztalat és vélemény van, az elrettentőtől egészen a túlságosan rózsaszínig. Mikor már túl vagyunk a századik „így szültem” történet elolvasásán, általában jócskán összezavarodunk – én legalábbis így voltam vele. És ha ez még nem lenne elég, jön az összes nőrokon és ismerős, akik mind-mind elmondják, hogy így vagy úgy fognak történni a dolgok. Pedig dehogy.

Hiába tervezed el, hogy gátvédelemmel akarsz szülni, ha a baba olyan gyors, hogy szinte semmire sincs idő. Hiába szeretnél rendesen szülni, ha gond adódik és császározni kell.

Egyetlen dolgot zártam ki a szülés kapcsán, és ez az otthonszülés. Természetesen mindenkinek joga van eldönteni, hogyan akarja világra hozni a gyerekét, de ezt a verziót én felelőtlennek tartom. Még egy problémamentes terhesség esetén is előfordulhat bármiféle komplikáció a szülésnél, amit otthon még a legjobb bába sem tud megoldani. Nem vagyok sem orvos, sem szülésznő, ezért nem értek hozzá szakmailag, de az biztos, nem kockáztatnám a gyermekem életét azért, hogy nekem kényelmesebb legyen.

Persze, ha percek alatt játszódik le az egész, és megszületik a baba, mire kiér a mentő – amire szintén olvastam példát -, akkor nincs mit tenni, de mindenképp biztonságosabbnak tartom a kórházat.

Kacérkodtam a gátvédelem gondolatával, de arról is hallottam negatívumot, ezért nem tudtam, mit is szeretnék. Végül úgy döntöttem, legyen úgy, ahogy lennie kell. Nem terveztem, rábíztam magam az orvosomra. Nem kértem semmi extrát, mert szerintem teljesen mindegy, hogyan születik meg a pici, ha egészséges, és minden rendben van vele.

Reméltem, hogy szép szülésem lesz: elkezdődnek a fájások, sűrűsödnek, hívom a mentőt, aztán a kórházban szépen megszülök. De persze, nem így lett. Meg kellett indítani a szülést két héttel a várt időpont előtt, mert kevesebb volt a magzatvíz.

Hősiesen bevallom: hihetetlenül féltem. Hanyatt kellett feküdnöm, hogy figyelhessék a kicsi szívhangját. A fájások erősödtek, én pedig mindenhogy jobban éreztem volna magam, mint hanyatt fekve. Már azt hittem, nem fájhat jobban, de tévedtem. A végére félig már nem is voltam magamnál. Aztán egyszer csak megjelent a doki, a szülésznő meg a csecsemős nővér, fölém tolták a lámpát, és kevesebb, mint tíz perccel – meg két erős nyomással – később két apró lila lábat láttam kalimpálni. Talán két másodperc telt el csendben, de addig én vagy százszor kértem magamban a fiam: sírj már fel. Akkor mosolyodtam el először, mikor meghallottam a hangját. Aztán odatartották hozzám, én pedig a könnyeimtől alig láttam őt. Hát kit érdekel már ilyenkor a fájdalom, vagy a gátmetszés, vagy akármi más? Csak az a lényeg, hogy ő jól van: a pici lilás-maszatos babácska, az én kicsi fiam.

Tehát mindegy, mit tervezel, úgyis az lesz, amit az élet hoz. És szerintem teljesen felesleges csillagászati összegekért fürdőkádas-bordásfalas extra szobát, esetleg külön szülésznőt kérni, hiszen a vége ugyanaz: megszületik a gyermeked, és akkor már nem is emlékszel majd rá, kedves volt-e az orvos, vagy esetleg kicsit mogorvább, ahogyan az sem fog számítani, mennyire fájt, mert el is felejted, csak egy pillanat marad meg a szülésből: amikor először meghallottad és megláttad a babádat.