Talán abban sokan egyetértünk, hogy elmúlt és jövőbeni éveink egyik legizgalmasabb szociális jelensége a világhatalommal bíró közösségi hálók – kifejezetten pedig a Facebook világa.

Született már a témában rengeteg cikk, adat, szakdolgozat a legkülönfélébb témakörökben: média, pszichológia, szociológia és ki tudja (mi nem)…

Az, hogy magánéletünk zömét ezeken a weboldalakon éljük, már-már lerágott csont, az évek alatt összegyűlt rengeteg pro és kontra érvvel.

Kezd azonban egy új jelenség is egyre erősebben megmutatkozni, amely nem hagyja nyugodni az embert. Azon túl, hogy a “hogy vagy, kösz jól és te” grooming talk* szinte teljes egészében átköltözött az ilyen oldalakra, az emberek már a NEM csak magánszférájukat érintő ügyes-bajos dolgaikat is egy-egy “Like”-val próbálják elintézni.

Szép és mára igen bosszantó erre az állatbarátok mozgalma. Az én falamat is naponta lepik el búsabbnál búsabb szemű édes kutyusok. Sokszor elidőzöm a képeknél, sajnálom őket. Biztos, hogy egy-egy szívbemarkoló történetű Buksi így hamarabb “elkel”, ezt nem is tagadhatom, de azt hiszem egyre immúnisabbak leszünk az ilyen jellegű képekre. Egyre gyorsabban siklunk át felettük, egyre kevésbé érint meg – és egyre több ilyen posztokkal “bombázó” ismerősünket tesszük tiltó listára. A módszer tehát rövidtávon (lehetett) hatékony és talán nem is kimagasló sikerrel.

Ugyanakkor totális sokk-ként ér egy-egy megkínzott állat, sőt (!), gyermek képe. Az emberek a “nagy” segíteni akarás illúziójában osszák meg az ilyen jellegű képeket, noha legbelül talán mindannyian tudják: semmi értelme. A segítségnyújtás és altruizmus** mindig is egy érdekes témakör volt, tele jobbnál jobb vizsgálatokkal. Egyes elméletek szerint a segítségre szoruló fél látványa olyan feszültséget okoz bennünk, amelyet így vagy úgy, de csillapítani szeretnénk. Ezért aztán ha az inger vagy az okozott feszültség kellően erős, végül segítségnyújtásra (és ezzel feszkó-csökkentésre) adjuk a fejünket.

No lám csak, így lett a Facebook a lusta altruisták “fellegvára”. Az a kattintás, amivel a “share” gombra bökünk és a gondolatmaszlag hogy “ha megosztom előbb-utóbb elcsípik a tettest” kiváló gyógyszere a rossz érzésünknek. Gyors, nem kerül semmibe, nem igényel túl sok cselekedetet és maximum a tiltólistás szereplésünket kockáztatjuk vele. Realitás-érzékünket gyorsan csendre intjük, és íme, meg is volt a “napi jó cselekedet”.

Mindezzel nem is lenne semmi baj, ha az emberek nem ringatnák túl mélyen magukat ebben az álomban. Nem azzal van a gond, hogy egyesek felhívják mások figyelmét valamilyen történésre, jelenségre, hanem az, hogy a “felhívó” így átpasszolta a labdát a “másoknak”, róla lekerült a felelősség. A “mások” pedig ugyanígy tovább “online labdáznak”, míg a tényleges cselekvők száma így egyre csökkenni fog.

Míg régen az ember mondjuk évente egyszer elment egy-egy szemétszedő akcióra a lakóhelye közelében, addig ma már inkább “megoszt” a pusztuló amazonasi esőerdőkről néhány képet “tegyünk ellene” felirattal. Hát nem abszurd?

Bátor leszek és meg merem kockáztatni, hogy a sokak által hiányolt nemzeti összetartásunk is a közösségi portálok sorai között kezd elveszni (többek között).

Sajnos példáért nem kell messzire menni, azt hiszem nemzeti légitársaságunk – szerintem – tragédiájáról mindenki hallott, olvasott már, ha más nem, pont a Facebook-on.

Érdekes volt ott végigkövetni a péntek eseményeit. Reggel megjelentek az első posztok, amelyek az Origó, Index és társai cikkeit osztották meg, sok-sok lekonyuló szájú fejecskével. Sokan előtúrták a YouTube-ról a Malév “örökzöld” szignálját és eképpen emlékeztek meg (én magam is). Úgy tűnt, egyértelműen mindenki le van döbbenve, súlytva, vagy legalábbis tiszteletben tartja a nagy többség érzését.

Délutánra a helyzet viszont megfordult: jöttek a “Wizzair jobb és még megvan”, “a Malév úgy is csak a pénzt vitte”, és a “hó és a Malév a mai nap két legunalmasabb és leginkább agyonrágott témája” típusú hozzászólások. Ezek persze várhatóak voltak és teljesen rendjén is vannak: az érem egy-egy oldalára mutatnak rá.

Van azonban egy olyan embertípus, aki a magán életében van annyira elnyomott / sikertelen / visszahúzódó (és még sorolhatnám), hogy így minden áron virtuálisan akarja magán tartani a figyelmet. Az ilyen embernek nagyjából mindegy, hogy mi ellen ágál, csak kampányolhasson. Háttértudása az ellenérveléshez jobbára nincs, és a legszebb az egészben, hogy olyan vitapartnereket sikerül szereznie magának, akik szintén inkább csak dacból és felháborodásból, mintsem szilárd meggyőződésből szállnak komment-csatába. Akadnak persze kivételek, ezt sose felejtsük el.

Az ilyen viták során születik több ezer komment – konszenzus nélkül. Vagy a munkaidő lejárta, vagy a többség verbális-agresszívba való átfordulása – majd ocsúdása, vagy a “nem odaillő egyén” kitiltása vet véget legtöbbször az ilyen szócsatáknak.

Az ország politikai helyzete és mentális állapota (utóbbi szerintem sokkal nagyobb hangsúllyal) mostanában szinte naponta szüli az ilyen jellegű “összecsapásokat”. Az emberek elfelejtik ugyanakkor, hogy ugyanannak a ceruzának a két végét hegyezik, és hogy nagy valószínűséggel mind a ketten ugyanarra vágynak: békességre, szeretetre, jólétre, megbecsülésre.

Szintén a Malév kapcsán, szintén a Facebook-on olvastam egy hosszabban kifejtett kommentet egy úriembertől arról, hogy a magyaroknak mennyire össze kellene fogniuk, ez mégis mennyire nem megy, és hogy a csődről igenis mi kisemberek tehetünk, mert mi nem léptünk fel ellene, ez így nem maradhat tovább.

Ennek ez úriembernek biztos igaza van, ugyanakkor konkrét példát, tippet, hogy hogyan is képzeli az összefogást (mondjuk ekkor és ekkor itt és itt tüntetünk) nem adott, csupán átpasszolta a labdát.

Szívem szerint így csak ennyit reagáltam volna:

“Na mi van haver, sok volt a feszkó?”

*Grooming talk: Míg elődeink, a majmok egymás bolhászásával, ú.n. “grooming”-gal tartották fent a lazább szociális kapcsolataikat, addig ez az embereknél átalakult a “Hogy vannak a gyerekek?” jellegű rövid párbeszédekké.

**Altruizmus: segítségnyújtás, akár a saját kárunk megkockáztatásával.