Amikor szakítunk, sok minden a fejünkben jár. Nagyon sokáig vívódunk rajta, keressük a hibákat, okokat. Először a másikat hibáztatjuk, aztán magunkat, a végén az egész világot.
Aztán be kell látnunk, hogy “egy szónak is száz a vége” és egyedül maradtunk. Megkapjuk barátaink támogatását, családunk szeretetét, segítségét, de mégiscsak egyedül vagyunk. Egyszer azt mondták nekem, hogy a “de” szócska előtti rész egy beszélgetésben sosem számít. Így jelen esetben sem. Halljuk a sokszor elmormogott klisés mondatokat, és már kívülről fújjuk őket: “majd jön másik, ne aggódj”, “nem is érdemelt meg igazán” (mi van, ha én nem érdemeltem meg igazán?), “fel a fejjel”, “az élet megy tovább”. Igaz, hogy ennek tudatában vagyunk mi magunk is, mégis nem érezzük még át.
Nekem mindig Liz szavai járnak a fejemben az Ízek, imák, szerelmek c. könyvből, amikor megkérdezte a texasi Richardot, hogy meddig tart ez a gyászos időszak. Ahogy Liz is megkapja a választ, úgy én is tudom, hogy nincs ilyen dátum. De milyen jó lenne. Mert igen, valószínűleg én is kontroll mániás vagyok. Mindig szerettem megtervezni az életem, és sosem volt benne a mostani szakításom. Így a jó előre kigondolt jövőm darabokra hullt. Most keresek egy dátumot a fejemben, hogy meddig lehetek szétesve, utána egy dátumot, hogy mikor leszek kész az újabb kihívásokra. Közben tudom, hoyg ez mind elmebeteg, mert ahogy a klisék is mondják: “ne görcsölj és majd ha elengedted teljes szívedből, akkor úgyis jönni fog valaki új”. És persze ez garanciális tanács.
Tudom, hogy az élet megy tovább. Ugyanúgy felkelek minden reggel, ugyanúgy elmegyek dolgozni, ugyanúgy élem a nappalaim. Csak az éjszaka sötét magányában szorul össze a szívem és fojt még meg a magány. Ami tudom, hogy elmúlik, ha hagyom. Csak mikor?














Legújabb kommentek