Én a magam részéről imáááádooom a színházat. Nem is értem azokat, akik azt mondják, hogy a színház nem köti le őket, nem érdekli, lusta elmenni és hasonló kifogásokat vonultatnak fel. Persze sok esetben valószínű, hogy egyszer láttak egy darabot, ami nem jött be és később meg sem próbálkoztak, és persze színház sincs minden faluban, nemhogy jó színház, elfogadható áron.

Ha tehetném, persze én is gyakrabban mennék, viszont ha musicalről van szó, akkor mindig kapható vagyok. Jelenleg a listám 1. helyezettje a Budapesti Operettszínház Abigélje. Szabó Magda klasszikusát talán kevés embernek kell bemutatni és bizony KERO és csapata musicalként is felejthetetlent alkotott.

A Somogyi Szilárd által rendezett darab bizony jócskán túl van már a 100. előadáson, mondanom sem kell, hogy teltházas előadásokon. Jómagam eddig kétszer láttam, de tervezek minden egyes barátnőmmel külön-külön elmenni, ami valószínűleg sokaknak érthetetlen és idegen, de ha valami tetszik, azt limit nélkül vagyok képes megtekinteni, lásd Titanic, 1998 nyara, több mint 100 alkalommal tekertem vissza a videót azon a nyáron.

Visszatérve a gondolatmenethez: a két alkalomból kétszer teltházas volt a darab, emellett ahogy az online jegyvásárlói portál és a jegyszedővel való beszélgetésem is mutatja, szinten minden előadás teltházas volt. Rengeteg fiatalt láttam, ahogy körbenéztem: ez nyilvánvaló, hiszen a mai gyerekek rendkívül keveset olvasnak, így sokaknak az Abigél is kimarad a repertoárból, azonban a szülők és tanárok a látottak alapján fontosnak tartják, hogy a gyerekek ismerjék és szeressék. Nem szeretek olyan darabra menni, amelyekre sok gyerek jár, mert óhatatlan, hogy a magát hamar elunó gyerek bosszantóan hangos és érdektelen lesz, így engem is zavarni fog, de szerencsére itt pisszenés nélkül ülték végig mind a 3 órát és láthatóan tetszett nekik, illetve hallhatóan, bár itt jegyezném meg, hogy a színházban még mindig nem illik fütyülni, mert ez nem koncert.

A lényeg tehát, hogy felnőtt és gyerek egyaránt élvezte az előadást, ez nem is lehetne másképp, hiszen a könyv is végtelenül szerethető, és Somogyi megtalálta a módját, hogy a musical is az legyen: egy az egyben éreztem a torokszorítást, hogy legszívesebben sírnék az elejétől a végéig, mégis csak egy apa búcsúzik a lányától, ám ugyanabban a pillanatban mosolyogtam és nevettem, olyannyira, hogy elzsibbadt az arcom a végére. Tökéletes harmóniában áll együtt a szomorú alaptörténet, de minden egyes pillanatban könnyed is, vicces, az évtized poénjait hallottam elsütni, amit a nagyszerű szereposztás is felerősít. Részemről a kedvenc a Torma Piroskát alakító Peller Anna, aki hihetetlen iróniával tárjak elénk az árva, vaskalapos nagybátyjával élő lány életét, akinek gyakorlatilag még nem volt öröme az életben. De persze nem mehetek el szó nélkül Udvaros Dorottya mellett sem, aki Horn Mici szerepében engem is majdnem táncra perdített a Hadnagy úr című dalnál.

A zeneszerzést ugyancsak dicsérni tudom, bizonyos pillanatokban úgy éreztem, hogy az a hegedű az én szívemben szól, máskor a nagybőgő voltam én, egy dühös, kitörni készülő vulkán.

A darab, a színház, a díszlet, a színeszek, a jelmezek mindegyikéről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, viszont azt még kiemelném, hogy az Operettszínház büszke lehet Musical Együttesére és növendékeire: a jövő nagy tehetségei álltak ott a Matula egyenruhájában, hibátlanul vitték végig a darabot és igazi pajkos fiatal lányok voltak valós, szívszorító problémákkal, nagy nevetésekkel és a saját fiatalságomból is megtaláltam köztük minden egyes karaktert.

Mindenkinek csak ajánlani tudom a musicalt, amit a nyári szünet előtt még 2 hónapig láthatunk az Operettben, és persze addig is vegyétek le a polcról a könyvet is, hiszen a tökéletes alapanyagot mégiscsak Szabó Magda adta.

coming soon,

Agent „V”

/fotók:Budapesti Operettszínház/