“Imádkozz, hogy a boldogság pillanatai olyan élesek legyenek, hogy elmosódjanak mellettük a problémáink. Nem tudod, kihez vagy mihez imádkozol, de megteszed. Még azt az életet se sajnálod, ami nem adatott meg, mert addigra halott leszel. És a holtak nem éreznek semmit, még szánalmat se.”
Mindenki belegondolhatott már abba, hogy mit tenne, ha megtudná: egy hónapja van hátra az életéből. Kétségbeesne vagy kétségbeesve próbálna bepótolni mindent és egy hónapba sűrítené bele több mint tíz évnyi tervét, álmait és vágyait. Biztos lenne olyan is, aki nem adná fel, és a maradék egy hónapját a betegsége gyógyításának kutatásával töltené. Kezelésekre járna, reménykedne a csodában. Nem nézne szembe azzal, hogy amit vár, amit keres, az lehetetlen.
Hallottam már többektől: „Én minden napomat úgy élem, mintha az utolsó lenne.” Szerintem ez képtelenség. Az élet utolsó napja olyan csodásan, különlegesen hangzik. Nem hiszem el, hogy van olyan ember, aki bármelyik pillanatát úgy éli, hogy tudja, a következőben már lehet, hogy nem fog élni. Az élet nélkülem című film ezt a kérdést boncolgatja. A főhősnőt, Annt (Sarah Polley) – nem túlzás hősnek nevezni – teljesen váratlanul éri a hír, miszerint halálos beteg, és bármikor meghalhat. Zokogás helyett irigylésre méltóan öntudatosan, szerettei jövőjének érzelmi részét biztosítva és önmaga egy-két lehetetlennek tűnő vágyálmát is megfogalmazva vág neki élete hátralevő részének.
Tíz pontba szedi tennivalóit, melyekben egészen meglepő részletek vannak. Amelyik a legszívbemarkolóbb: „…gyakrabban mondani a szeretteimnek, hogy mennyire szeretem őket.” Ez az, ami általánosan minden embert érint, amit mindenki felírhatna, és minden nap be kellene tartani. Nem becsüljük meg életünket és nem becsüljük meg szeretteinket, hiszen nem érzékeltetjük velük, hogy fontosak nekünk, pedig mindenkit jó érzéssel tölt el: azt is, aki mondja, és azt is, akinek mondják. Ann rátapintott erre, ezzel mutatva nekünk példát, hogy nekünk ne életünk utolsó hónapjában jusson eszünkbe. Szerepelt még a tíz pont között, hogy megpróbál beleszeretni férjén kívül egy másik férfiba, ugyanis ő volt az első és egyetlen szerelme, barátja. Ez sikerül is neki, és egészen megható, ahogy eltitkolja a két férfi elől, hogy az élete nemsokára véget ér. De a legmegrázóbb motívum az, amely az anyai gondoskodást jelképezi: két kislányát kell itthagynia az életben, kicsit éretlen, álmodozó, de csupaszív férjével. Magnófelvételeket készít gyermekei számára 18. születésnapjukig minden évre. Megpróbál nekik minden lényegeset elmondani, és elismétli minden szalag végén: „Szeretlek.”.
Azért ez az egyik kedvenc filmem, mert ez a nő számomra felér egy példaképpel. Napokkal a megnézése után is bennem volt az élmény, és hatással volt a lelkiállapotomra, de mindenképpen megérte. Mert hozzásegített ahhoz, hogy megbecsüljem az életemet, és hogy még jobban kimutassam az érzelmeimet azok iránt, akiket nagyon szeretek.
“…Mind, ami benne volt, elmúlt, egyenként, és nincs több éjjel, nincsen csillag, csupán egy pince, amiből sosem menekülhet, és amiben másnak nem jut hely.”
















Legújabb kommentek