Egy olyan helyről szeretnék írni, amely valamilyen úton-módon magával ragadja azokat a szerencséseket, akik eljuthatnak – sőt, még azokat is, akik csak álmodnak róla. Mindenki hallotta már a szomorú, mégis egzotikus történelmének darabkáit, és úton-útfélen belebotlunk az aktuális bolondságaikba, adakozunk, ha elsodorja egy cunami, vagy megrázza egy földrengés. Tátott szájjal nézzük az ezzel kapcsolatos filmeket, olvassuk a könyveket, hisz a gésák és a szamurájok is mind-mind lenyűgözőek a mi – közép-európai – szemünkkel nézve. Nekik az utolsó szamuráj nem egy katanával randalírozó Tom Cruise, hanem valaki, aki ott figyel a történelemkönyvekben, mint nekünk Görgey. Szajuri, a gésa sem holmi Rómeó és Júlia távol-keleti másolata, hanem a (részben ma is élő) kultúrájuk része. És ott a hatalmas metropolisz, Tokió, mely a legváratlanabb dolgokat okozhatja egy ember életében, csak úgy, mint Az elveszett jelentés című filmben.
Feltételezem, egy mindennapi ember nem olvas útikönyveket elalvás előtt, és nem is Japánba utazik a hosszú hétvégéken, éppen ezért csupán annyit tud erről az országról, amennyit ezekben a filmekben, könyvekben látott. Az én célom az, hogy bemutassam a világnak Japán azt az oldalát, ami sem a híradóból, a filmekből, sem pedig az útikönyvekből nem derül ki – hogy a személyes tapasztalataim alapján mindenki elgondolkozzon, elkezd-e spórolni a közel sem olcsó repülőjegyre.
A következő rövid, száraz tényeket viszont illik tudni, mielőtt a lovak közé csapunk. Az egykori császárság, ma egyszerű alkotmányos monarchia, és a Felkelő nap országa helyett is egész egyszerűen Japánnak hívjuk. Zászlaja fehér alapon egy nagy piros kör. Az állam élén a tennó (császár) áll, aki ma elsősorban kulturális és vallási feladatokat lát el. 1989 óta ezt a címet a II. világháború híres uralkodójának, Hirohito császárnak a fia: Akihito tölti be. A vallása kifejezetten érdekes téma, ami a későbbiekben megérdemel egy külön bekezdést, de ha már a száraz tényekről beszélünk: a sintoizmus, a buddhizmus illetve a kereszténység fordul elő leggyakrabban. Hivatalos nyelve a japán, melynek több erős nyelvjárása is létezik. Pénzneme a jen, amely az egyik legerősebb a Földön.
Alaphangon körülbelül tizenhat órát vesz igénybe eljutni Budapestről Tokióba, és mivel kis hazánk repterének leszállópályája nem büszkélkedik nagy méretekkel, így egy hatalmas nemzetközi Boeing landolására sem alkalmas; más szóval: kénytelenek vagyunk átszállni. Az európai repülőgépek Narita repülőtérre érkeznek, amely egy órányi autóútra helyezkedik el a fővárostól. Ne tévesszenek meg a filmek és a videoklipek: a városba vezető autópálya nagy része felhőkarcolók helyett fallal van körülvéve, amennyiben pedig vonattal indulunk neki, a rizsföldek és kockaházak kivételével szintén nem sok látnivaló akad
Tokió a legnagyobb város az országban és majdnem az egész Földön is: a maga (agglomerációval együtt) 23 milliós lakosát, csak Sao Paolo és Mexikóváros előzi le. Japán második legnagyobb városa Oszaka, mely durván 600 km-re van a fővárostól és nagytestvéréhez hasonlóan pezsgő élet zajlik benne. Többek közt, a két város közt száguld a méltán híres gyorsvasút: a sinkanszen is, mely lehetővé teszi, hogy kb. 3 óra hossza alatt eljussunk egyik helyről a másikba, alig egy repjegy áráért. Szerintem a sinkanszent minden arra járónak ki kellene próbálnia, ha másért nem, akkor azért, mert úgyis addig fogja izgatni a csőrét az embernek, hogy később szánni-bánni fogja, hogy kimaradt. Maga az utazás első percei élményekben gazdagok, hiszen a MÁV után nagy váltás egy 300 km/h-val száguldó csodavonat. Először a hatalmas épületek tövében hajt el, majd ahogy maga mögött hagyja a várost, a tájkép a hegy-rizsföld-falusi ház kombinációját fogja mutatni: Hegy-házikó-rizsföld, házikó-rizsföld-hegy és rizsföld-rizsföld-hegy. Amely, valljuk be: korántsem érdekfeszítő. De legalább elmondhatjuk, hogy ültünk a világ egyik leggyorsabb vonatán. Ahogy már említettem, a sinkanszen vonala nem korlátozódik az Oszaka-Tokió vonalra, szerte az országban közlekednek ilyen csodák: még az északi Hokkaidóra, vagy az ország legdélebbi főszigetére, Kjúsúra is.
Az ország négy fő és több ezer kis szigetből áll. Az utóbbiak közül szót érdemel Jakusima és Okinawa. Jakusima a „Mononoke no hime” című japán mese ihletéül szolgált: több ezer éves fák gyökereznek itt, a szigetből kimagasló hegyeket felhők veszik körül, erdeiben pedig majmok és turisták garázdálkodnak. Kjúsú főszigetről közelíthető meg a legkönnyebben: komppal. Az út nekem egy éjszakát vett igénybe. Japán másik gyöngyszeme, Okinawa maga a tengeri paradicsom: korallzátonyok, homokos tengerpart és pálmafák örvendeztetik meg az arra járókat. Eredetileg nem Japánhoz tartozott: a XVII. században, a Tokugawa-sógunátus alatt kapcsolódott össze jelentősen Japánnal, habár önállóságát az évszázadok alatt jelentős mértékben sikerült megőriznie. Ennek köszönhető, hogy mind a kultúrája, mind az írásjeleinek olvasata eltér a „standard” japántól.
Vallását tekintve, ahogy már említettem jelen van az ország saját vallása: a sintó, a Kínán és Koreán keresztül beáramlott buddhizmus, illetve egykor a portugálokkal érkezett kereszténység. Persze számtalan más vallás is jelen van valamilyen formában: a konfucianizmus, a taoizmus stb. A japán emberek nagyon érdekes hitéletet élnek. Van egy mondás, hogy mikor megszületnek sintoisták, mikor házasodnak keresztények, halálukkor pedig buddhisták. Ez a vallási szinkretizmusnak köszönhető, mely miatt minden vallás békésen megfér egymás mellett. Van olyan, aki egyszerre keresztény és buddhista, az újévi rítusokkor pedig a sintoista szertartást követi. Ennek a szinkretizmusnak köszönhető a több ezer dzsindzsa, otera és keresztény templom Japán szerte.
Ha Japánban járunk ezek közül érdemes megnézni a kiotói Kiyomizu-derát, ahol a Wasabi c. film egyik jelenetét is forgatták, vagy pedig a tokiói Aszakusza Dzsindzsát, mely a város szívében található. Ez utóbbit nem csupán a turisták és éppen hitéletet gyakorolni szerető japánok látogatják előszeretettel, de azok a falánkak is, akik tudják, hogy a szentélyt körülvevő utcánkban igazi különlegességeket árusító édességboltok bújnak meg.
Remélem érdekesnek találtátok, és sok újat megtudtatok a Felkelő Nap Országáról. Hamarosan folytatom, ne felejtsetek el visszanézni!
Japán – A felkelő nap országa
Menni, vagy nem menni?
Sajnos manapság egyre többször fészkeli be magát az ember fejébe a külföldre költözés gondolata. Míg pár évvel ezelőtt a fő ok a tapasztalatszerzés és nyelvtanulás volt, addigra ma már egyre több helyen olvasni, hallani: a lét a tét.
Mint azt már talán sokan tudjátok magam is külföldön élek. Esetemben nem volt kérdés, hogy a párom is velem tart-e, a távozás gondolata nagyjából egy időben érett meg mindkettőnkben. Nekünk még szerencsénk volt, volt időnk dönteni, készülni, minket csakis a kalandvágy vezérelt. Együtt döntöttünk Hollandia mellett és minden egyes kalandot együtt vészeltünk át.
Egyre gyakrabban hallom viszont az ismeretségi körömben, illetve olvasom bizonyos fórumokon, hogy sokan játszanak a távozás gondolatával, vagy már léptek a tettek mezejére. Teszik ezt sokan nyelvtudás és tapasztalat nélkül, sokszor segítségre nemigen számítva. Míg régebben főként a tanulók, fiatal párok hagyták el az országot, addig mára akár 50 évnél idősebbek vagy épp kisgyerekes családok is nyúlcipőt húznak.
Nemrégiben olvastam egy olyan lány történetét, aki a távozás és a párkapcsolata között őrlődött. Itt már betelt az a bizonyos pohár, a lelkem szinte visított. Mi történik odahaza?! Tényleg ilyen rossz a helyzet?
Vagy az emberek tűl nagyravágyóak? Karrier kell? Több pénz? Esetleg a
külföldre költözés súlya és buktatói nincsenek eléggé kihangsúlyozva? Talán manapság “menő” külföldre költözni?
Megfordul a fejemben, hogy sokan talán ezt látják a könnyebb, járhatóbb útnak. Szívem szerint megráznám az embereket és rájuk kiabálnék: előbb gondolkozz!
Külföldön is válság van, a legtöbb helyen sajnos nem pottyan az ölünkbe az új munka. Sőt! A nyelv és a bürokratikus rendszer csekélyebb ismerete miatt egy-egy pozíciót megkaparintani bizony még több erő és energia, mint otthon. Sokkal több! Meg kell felelni az adott ország elvárásainak, be kell illeszkedni, élhető környezetet teremteni. Megint. Mindent a nulláról kezdeni. Minden sarkon akadályba ütközünk, legyen szó olyan apróságokról, mint a háziorvoshoz való beiratkozás, vagy az éves adóbevallás. Az ember azt se tudja merre induljon neki. Ezek után megfogalmazódik bennem a kérdés: az ember nem csak túl LUSTA odahaza?! Ennyi energiabefektetéssel otthon nem lehetne valami élhetőbbet teremteni? A bátorságot, elszántságot nem lehetne otthon is kamatoztatni?
Távol a családtól, szeretteinktől, vállalva, hogy talán sohase térünk már haza, hogy a gyerekünk talán már meg se tanul magyarul… megéri mindez?
Ugyanakkor új országot, új embereket ismerhetünk meg, és ami nagyon fontos, ha ügyesek vagyunk, megalapozhatjuk a jövőnket, elsajátíthatunk egy új nyelvet és nem valószínű, hogy szívrohamot kapunk a januári fűtésszámla láttán. Szabadok lehetünk és erősek.
Idegenek, egy idegen országban.
Mit gondoltok csajok, menni, vagy maradni?
Bringára fel!
Sohase voltam egy sportos alkat. Nem nekem való. Nem a lustaság miatt, hanem mert nem én irányítok, noha úgy kellene lennie.
Rettenetesen nehezen tanultam meg biciklizi, emlékszem a nagymamám nem egy kilométert futott le mellettem a seprűnyelet fogva. De megérte.
Mára a biciklizés nélkül azt hiszem megőrültem volna: a napi stressz, teendők és hosszas gondolatok között kifejezetten jól esik az a pár kilométer, amit magamban töltök a bicaj nyergében. A hűvös szellő ilyenkor szinte tisztára mossa a lelkem.
Drótszamaram persze nem csak a hétköznapokon hű társam: Pasival ma az Amszterdamtól nagyjából 12 km-re fekvő Haarlembe tettünk egy kis kiruccanást. Nem terveztünk hosszú utat, mert tudtuk, hogy a bámészkodástól úgysem fogunk gyorsan haladni, és valóban.
Az Amszterdam tőszomszédságában fekvő Lijnden szigorúan függönymentes ablakai a holland családok unott szombat délutánjába engedtek izgalmas betekintést: kényelmes kanapék, otthonos berendezés, takaros kertecske mindenütt. Kerítés nincs (minek is lenne?) az út túloldalán pedig a csatorna vize hívogat egy csónakázásra.
A települést elhagyva a lélek szárnyra kel. Utunk mellett a schiphol-i reptér egyik kifutójának vége található, különösebb elkerítés nélkül. A gépek szinte percenkét rohantak végig az aszfalton, hogy fényeiket visszahúzva zúgjanak el ámuló fejünk felett. Együtt örültünk a pilótával, a légisikérőkkel, a talán hazafele tartó utasokkal minden egyes felszálló gép láttán.
Uticélunk, Haarlem egyfajta varázslatos-mini Amsztedam: itt is éppúgy csatorna szeli át a talán kicsit kevéssé girbe-gurba házak macskaköves útját. Itt viszont már inkább a hollandoké a terep, az utca velük van tele, tőlük zsong a város.
Nevető gyerekként csodálkoztunk rá mindenre: a vízszint alatt húzódó bicikliútra (amely sosem fogy el és sosem hagy cserben), az aprócska főtérre, az oude kaas (sajt) utánozhatatlan ízére, a csatornákon unatkozó hatalmas hajókra, és nem utolsó sorban a bringabolt legszebb darabjára; a Csepel biciklire.
Közben szépen lassan rádöbbentem: a biciklizés számunkra már nem csak mód, hanem életforma lett. Lelkesen csodálom a Csepel-csodát, amit tudom, hogy 
egy napon meg is fogok venni. Nem azért, hogy felvágjak vele, ez a darab nem a városi kiruccanásokhoz való. Ez a paripa bizony a szabadság érzésének záloga, sebesen repit a napsütötte táj új élményei felé. Nem is kérdés, hogy a következő cél egy hosszabb túra lesz, mikor már az oly’ nagyon várt tavasz (és a Csepel-csoda) is lelkes kísérőnk lesz. Meg persze Ti lányok, ha akartok.
Nem kell Hollandia ahhoz, hogy elvarázsoljátok a napotokat: csak egy bicikli és az út. Legyen az a Pilis, a Balaton, az Alföld szikes tája vagy egy Duna menti ösvény, biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen élményt szerez. Nem kell Critival Mass, nem kell szuperparipa. Ne feledjétek, a biciklizés életforma és nem pedig státusszimbólum.
Tehát poroljátok le az a garázsban a kétkerekűt, ha kell, alakítsatok rajta kicsit, keltsétek életre, hogy az első napsugarak érkeztével már indulhassatok is. Fél úton találkozunk!
Írország nem csak a tündérek országa
Amikor2003-ban először jártam a szigetországban, akkor még hittem, hogy összefuthatok Jessica hercegnővel és Mickey-vel, de minimum az ablakom alatt kell, hogy tanyázzon Frodo egész ott tartózkodásom alatt. Ma már tudom, hogy Írország ennél jóval több, mint a mesék és ezzel együtt az óriások, tündérek és koboldok országa.
Az elmúlt 9 évben számtalanszor látogattam már el a csupa zöld országba, mivel az egész megveszekedett famíliám ott tanyázik, persze egymástól egy röpke 7-8 órás buszútra. Sokan kérdezik tőlem milyen is Írország, amire elég nehéz válaszolni még a legjobb egyetemi tudásodat is elő kell, hogy vedd és mint aki épp a vizsgáztató tanár előtt áll lefagysz és csak gondolkodsz, majd kiköpöd: Zöld
Aztán gyorsan meglódul a nyelved és olyan érthetetlen magyarázkodásokba kezdesz, amit a koboldok földjén nem járó halandó nem érthet meg. Ezt látni kell!
Amikor végre sikeresen kikecmeregtél a vörös szeplős arcok közül és ránézésre mindenki sajnálóan ingatja a fejét, hogy na megint egy tündér turista, te akkor se add fel, mert te bizony ma felfedezni jöttél. Felfedezni azt, hogy miért mondják, hogy más országok csak hírből ismerik a zöld színnek az árnyalatait. Pechemre nekem többnyire mindig sikerül éjjel érkeznem, de legalább a busz utat nem szájtátással, hanem alvással töltöm. A mai napig megrőkönyödöm ezen az alap ír igazságon, hogy nekik a zöldről teljesen más fogalmuk van. Ilyen zöld csak itt van sóhajtasz fel és mikor kivilágosodik szembesülsz vele, hogy ha tőled is megkérdezik otthon milyen Írország, akkor nagyjából ezt fogod tudni válaszolni: Zöld, zöld, kő, bárány, kő, zöld, kő, kő, még egy kis bárány, házacska, romos kastély, egy vár, bárány, bárány, tehén, zöld és zöld. Ez Írország elsőre, mert ennyit látsz belőle átsuhanva a földrész felén. Mivel méretéhez képest csupán alig 4,5 millió lakosa van, és az utak java része a városokat elkerülve kanyarog, ezért amit elsőre látsz, az maga Írország.
Itt nem fogsz turista csalógató szemfényvesztésekbe botlani, itt az első pillanattól kezdve elfelejtheted, hogy turista vagy és csak sodródsz a zölddel még végül meg nem érkezel úticélod helyére: Galway-megye.
A Na Beanna Beola vagyis a Tizenkét tű- hegység lábánál fekszik Connamara a Kylemore- tó partján. Itt áll a legrégebbi ír bencés apátság, ami a megye legnevezetesebb látványossága. A neogótikus-romantikus várkastély ma leányiskolaként működik korhű bútorokkal. Az idelátogatók megtekinthetik a berendezett szobákat és a meseszép botanikuskertet illetve a Nortwichi katedrális kicsinyített mását.
Ha már a megyében tartózkodunk, akkor suhanjunk át komppal az Aran-szigetekre, ami egy három szigetből álló szigetcsoport a galway-i öböltől nem messze. Itt csodálhatjuk meg a Dun Aengus erődöt, ami 100 méter magasan fekszik az óceán felett. Egészen kisétálhatsz a legszélére, ha nem vagy elég félős és onnnan tekinthetsz le a mélybe. Egy biztos páratlan csodában lesz részed.
Visszatérve a kontinensre pedig mindenképp még sötétedés előtt látogassunk el az Ashford kastélyba, ami egy 13. századi műremek és többek között ma már luxus szállodaként működik. Pár euróért bebegednek minket, hacsak nem akarunk abban az ágyban éjszakázni, amiben Brad Pitt, Britney Spears, vagy Ronald Reagen. A Corrib-tó partján fekvő csodaépítmény többek között arról is híres, hogy Pierce Brosnan itt tartotta anno az esküvőjét, de a mai napig számos híresség fordul meg falai között.
Mai útunk legvégén pedig induljunk el Galway-be és igyuk részegre magunkat az egyik helyi Pub-ban, mert aki Írországban jár annak már-már kötelező egy pint Guiness-t lehajtani valamelyik színes cégéres és ajtós sörszagú kocsmában.
A képsorokat bámulva elmerengünk azon, hogy ezek után mi is akkor Írország? Valóban csak Zöld? Egyáltalán nem. Itt igazi királynőnek, hercegnőnek képzelhetjük magunkat, aki épp csak eddig rossz helyen járt, de végre hazatalált. A végeláthatatlannak tűnő zöld síkságokon bolyongva, ahol úton útfélen romos kastélyba botlunk tényleg elhihetjük, hogy visszarepültünk a középkorba és várjuk, hogy a herceg fehér lovon ránk találjon. Ha pedig szivárványt látunk, akkor azonnal a nyomába eredünk, mert Seamus biztos ott rejtette el az aranyát és nekünk kutya kötelességünk kideríteni a ravasz kobold merre jár éppen.
Remélem sikerült azokat is elvarázsolni a kis útikalauzzal, akik eddig nem gondolkodtak Írországban, akik pedig igen, azok most már meg is veszik a repülőjegyüket és ellátogatnak a mesék birodalmába, mert bármennyire is nem a tündérek országa, ha ott vagy ezt teljesen más szemmel látod.
A szexi főváros: naná, hogy Amszterdam!
Szex és Amszterdam? – tettem fel a kérdést pár napja. Bizony, de még mennyire!
Amszterdam a testi élvezetek, gyarló bűnök Mekkája: legális marihuana fogyasztással, eszement techno bulikkal és nem utolsó sorban a prostitúcióval.
Utóbbinak majdnem akkora kultusza van és legalább annyi turistát vonz, mint egy jól megtekert joint. Mindennapos jelenség, ahogy a legénybúcsút tartó, vodkaszagú-anyucikedvence-csatakrészeg hím egyedek szájtátva csorgatják a nyálukat a Piroslámpás Negyedben. A világ minden tájáról érkező lányok a pirosan megvilágított ablakban, egy szál bugyiban tekeregnek, mosolyognak, ülnek, esznek, körmöt reszelnek, unatkoznak. Birtokuk egy kis szoba a legszükségesebbekkel: nagy ágy, kis mosdó. Ha a hal horogra akadt, az ablak melletti ajtón talál be, miközben kiszemeltje diszkréten elhúzza a függönyt…
A tarifa nagyjából negyven euró per negyed óra (én a múltkor saját fülemmel hallottam ötvenet is): ebbe némi “hangszerelés” és maga a Lényeg értendő bele.
A szorgos kis méhek minden napszakban dolgoznak, hiszen ki tudja kinek mikor jön meg az étvágya…? Márpedig sokan éhesek: Amszterdam legnagyobb ilyen negyedében több, mint 300 ablak borul a jól ismert vörös neonfénybe minden éjjel (és nappal). Ha pedig a megtévesztett ártatlan férfiember véletlen odáig jut a gondolatmenetében, hogy megbánja bűneit, csak semmi pánik! A Piroslámpás Negyed tőszomszédságában található impozáns Öreg Templomban (Oude Kerk) meggyónhatja vétségeit. Higgyétek el, a holland ember mindenre gondolt.
Elterjesztett tévhit, hogy a Red Light egy igen veszélyes hely, ha az ember kíváncsiságának engedve oda merészkedik, megdöbbenve konstatálhatja, hogy nappal kisgyerekes turistacsoportok mustrálják… az épületeket. Meg persze a szemük sarkából a lányokat. Tény, hogy ez a városnegyed tele van Coffeeshopokkal és félrészeg külföldiekkel, mégis egy esti séta még női szemmel is lebilincselő: a vörösen izzó ablakok, a ránk is kedvesen mosolygó lányok (szerintem nem konkurenciát hanem potenciális szexpartnert látnak bennünk is), a különös atmoszféra valamiféle kéjes hatással van – nem csak a férfiakra, hanem ránk is. (Rám biztosan.)
Ha valaki balga módon a párjával érkezett a városba és nem vevő egy édes hármasra, más módon is felkorbácsolhatja a kedélyeket. A belváros egész területén végeláthatatlanul sorakoznak a sexshop-ok, perverzebbnél perverzebb kirakattal. Van itt luxusvibrátor, latex ruha, korbács, pornófilm… mindenki kedvére válogathat!
A szex olyannyira a város látványosságának számít, hogy a souvenir shop-ok kínálatából sem hiányozhat néhány pénisz alakú sörnyitó, sószóró vagy hűtőmágnes sem. Még kötött kuki-melegítőt is találni…
A város ilyen irányú nyitottsága (vagy egyesek szerint a hollandok érdektelensége) a meleg társadalomnak is kedvezett; itt bizony nemigen vált ki érdeklődést egy-egy lopott csók férfi és férfi között. Sőt! A melegfesztivál a nyár igazi nagy durranása, ahol szexuális irányultságtól függetlenül mindenki együtt ünnepel. Az egész város, az összes lakó rózsaszínbe öltözik aznapra és együtt táncol az utcai DJ-k standjai előtt, vagy élvezi a csatornákon fel-alá csónakázó karnevált. A hollandok nem magamutogatást, hanem a nyár nagy bulilehetőségét látják ebben a pár napban. Akinek gondja van ezzel, nemes egyszerűséggel, kulturált módon, simán elkerüli a belvárost.
A legérdekesebb számomra mégis a történet szociális háttere: ami máshol nem elfogadott, sőt, tabunak számít, azon itt a turisták is kevésbé akadnak fent, maximum nem néznek oda, vagy zavartan mosolyognak rajta. A Piroslámpás negyedbe a konzervatív és/vagy idősebb réteg is ellátogat, hosszasan elidőznek egy-egy szexbolt kirakata előtt azt találgatva mi-micsoda, vagy gyermeküket kézen fogva csámpáznak végig a fehérneműs lányok között, illetve fényképek tucatjait lövik el a Gay Parade idején a karneváli hajókon riszáló félmeztelen homo-pasikra…
Megtennék ezt otthon is? Nem hiszem.
Anyukám fogalmazta meg a találó zárszót, miután egy kellemes napon végigvezettem Amszterdam eme fertőjén és a véleményét firtattam: “Ilyenek vagyunk, ezek a dolgok mozgatják az emberiséget. Itt legalább nyíltan felvállalják…”
Na ja, nyíltságból csillagos ötös….
Szex és… Amszterdam?!
Szóval mi jut eszedbe Amszterdamról?
Marihuána, coffeshop, piros lámpás negyed. Hát igen. Nem az, hogy „életem városa”.
Mégis, Van Gogh csodás ecsetvonásain kívül a kanyargós macskaköves utcák, a mindig jelenlévő csatorna és a szürke girbe-gurba házak azonnal elbűvöltek, mikor három éve szájtátott turistaként csámpáztam végig a várost a dermesztő áprilisi (!) hidegben. Már akkor megbeszéltük a Pasival, hogy egyszer ide vissza…
Aztán tavaly ilyentájt az államvizsga után mivel valahogy nem állt össze az univerzum, elkezdtem csámcsogni a Pasi fülét, hogy menjünk valamerre. Pasi osztott szorzott, figyelembe vett politikát, gazdaságot, mindent, majd egy szép reggelen kibökte: Svájc!
Leintettem egy „ott túl hideg van” észérvvel, így hát maradt Hollandia. És egy évvel később itt ülök Amszterdam kertvárosában az ágyamon. Éppen tombol a szélvihar, épeszű ember nem megy ki az utcára. Ennyit az időjárás-észérvről.
Mi ide nem menekültünk – mint azt sajnos most sokan teszik -, hanem világot látni jöttünk. Önmegvalósítani. Szép szó, sokan szeretik használni.
No de vissza a történet elejéhez. Januárban kitaláltuk, februárban megvettük a repjegyet, márciusban felmondtunk, majd egy szép májusi hajnalon fogtunk magunkat és kislattyogtunk a reptérre, 23 kilónyi életünket magunk után vonszolva. Ennyi fért bele. Hát csajok elképzelhetitek, hogy egy napig szortíroztam, mire kiválogattam a több tonnából azt a 20 kilónyi ruhadarabot, amely megkapta a tisztességet, hogy tényleg képtelen vagyok megválni tőle. Tudtam, hogy a többiről lemondhatok, mivel Hugi szintén féktelen ruhamániás. Vagyunk egy páran.
Aztán megérkeztünk Schiphol-ra, Amszterdam „parasztelosztójába” és csak álltunk. Merre tovább?
Az első három éjszakát egy szörnyű hosztelben töltöttük, ahol az ÁNTSZ kedvére bírságolhatott volna.
Viszont hála annak, hogy az egész áprilisomat a gép előtt – munka és állás után kutakodva – töltöttem, a negyedik éjszaka már a saját szobabérleményünk falai között ért minket. Három lakótárssal osztoztunk a lakáson, és három hónapot éltünk ott, nagyobb gond nélkül.
Az első hetek a város megismeréséről szóltak. Én néha csinibe vágtam magam és eltipegtem néhány állásinterjúra, elővettem a business angolomat és megpróbáltam mindenkit levenni a lábáról. Nem vagyok egy törtető Blair Waldorf, mégis, két hét múlva már volt munkám.
A Pasi meg összeszedte – akkor még – kevéske angol tudását és még kevesebb bátorságát, és a köteg önéletrajzát szorongatva besétált minden útba eső hotelbe állás iránt érdeklődni. Két hét múlva neki is lett munkája. Szuper!
Azóta láttam egyet s mást, hozzászoktam a hollandok furcsaságaihoz, költöztem négyszer és visszasírom a fodrászomat (itt ugyanis baromi drága).
De egyenlőre ennyit ízelítőnek, minden jön a maga idejében.
Addig is üdvözlet Hollandiából,
Groetjes,
Keribredsó
Legújabb kommentek