Nos igen, véget ért a New York Fashion Week, a tervezők, modellek, érdeklődök és a divatvilág fontos személyiségei most átköltöznek Londonba, ahol mi magyarok is láttatjuk magunkat, hiszen egyik legérdemesebb tervezőnk, Abodi Dóra is bemutatja kollekcióját.

Azért bennem még élénken élnek a New Yorkban látott szépségek és rengeteg hasznos tudnivaló is a fejemben maradt, úgyhogy nézzük mit hordunk 2012-ben.

Királynőség és díszítés

A Marchesa egy gyönyörű kollekciót állított kifutóra, ahol csodálatos, lágy esésű anyagok, gazdagon díszített ruhák és királyi stílus olvadt egybe. Ahogy a fotókon látható, a ruhák, szinte egytől egyig a vörös szőnyegre valók, és önmagukban hibátlanok, további díszes kiegészítőt vagy feltűnő frizurát nem is kívánnak.

Nőiesség Oscar de la Renta szerint

Oscar de la Renta tollából csodálatos tervek szoktak születni, őrületes, hogy a tervező mennyire tisztában van a nőkkel és a nők igényeivel, valamint azt is tökéletesen látja, mitől lesz a nő igazi nő. A modellek frizurája számomra egyértelműen Donna Reedet idézi, aki az 50-es és 60-as évek tökéletes háziasszonya volt.

A vagány csajok kedvence

A Proenza Schouler tervezőpáros alkotásai alapján a laikusoknak is egyértelmű lehet, hogy két pasival van dolga: nem akármilyen szabásvonalak jellemzik a New York-ban bemutatott kollekciót. Valószínűleg a ruhák nagy része nem előnyös minden alkatra, de abban biztos vagyok, hogy egy-egy kabát vagy szoknya mindenki ruhatárában méltó helyet kapna.

Kényelmesen a mindennapokban

Valószínűleg ez lehetett a mottó a Y-3 rajzasztalai fölött, hiszen a kollekciót elnézve az ablak előtt látod magad, amint kényelmesen összekuporodva szürcsölöd a kakaód és bámulod a hóesést. A ruhákat sem lesz túl nehéz kombinálnod, ha tőlük választasz, hiszen néhány geometriai hatású mintát leszámítva a fekete, a szürke és a bordó rozsdás árnyalatához kell csak válogatnod.

Örök elegancia

Zac Posen kollekcióját elnézve az volt az érzésem, hogy a Vogue vezető szerkesztőire, vagy egy világcég vezető női alkalmazottaira gondolt a tervező, miközben papírra vetette a rajzokat. Minden egyes darab irodába, üzleti vacsorára vagy a filmbemutató partira készült. Ennek ellenére csak a csodálatos, hibátlan, eszméletlen jelzők jutnak róla eszembe.

coming soon,

Agent „V”

Nos…nemsokára, egész pontosan március végén jön a film is, ezért is gondoltam, hogy még előtte írok róla valamit. A poénokat nem lőném le, azokat olvassátok el, vagy nézzétek meg, egyiket sem fogjátok megbánni.
Suzanne Collins trilógiájának az első része az Éhezők Viadala. Nem mondom, nagyon tud írni. Olvasgattam már a többiről is pár dolgot, állítólag nagyon jó, én meg majd elolvasom és kiderül. Mindenesetre én bízom benne, hogy nem fogok csalódni és nem laposodik el a további kötetekben. Sok író követi el ezt a hibát. Meglepően fordulatos. Igazából előre sejthető mindig, hogy mi fog történni. Eleinte, amíg még nem volt csavar, még gondolkoztam is, hogy most komolyan ezt dicsérik halálra? Hát, mint kiderült, az olvasóközönségnek van oka dicsérni, mert bár sejthető, hogy mikor mi lesz, mégis csavarosan történik meg, olyan módon, amire holtbiztos, hogy nem számítunk. No meg van olyan is, amire tényleg nem számítunk egyáltalán.
Kedvenc, imádott főhősnőnk, Katniss Everdeen-aki az előzetesből ítélve nagyon jól lett megválasztva a vászonra is-a Tizenkettedik Körzetben lakó vagány, kissé pasis, de mégis szerethető leányzó. Mindene a kishúga, a legjobb barát és pasi állapot között ingadozó Gale és az apja emléke. Ezért is jelentkezik a Viadalra. Mindössze 12 éves kishúgát sorsolják, azonban a viadalon 24 emberből 23 mindig meghal, s a szende kislánynak nem sok esélye lenne a túlélésre. Szóval így potyog be az arénába Peeta Mellarkkal egyetemben (ugyanis minden körzetből egy fiú és egy lány megy). Nem csalódtam a Viadal ideje alatt sem (leginkább erről szól a könyv, hogy mi megy az arénában) Katnissban. Talpraesett és kemény volt, de cseppet sem szívtelen. Ez adja leginkább a realitását a könyvnek, ugyanis még a legérzéketlenebbnek tűnő embernek is vannak érzései(én aztán már csak tudom, én is ilyen vagyok).
Peeta pedig…nos, annyit leszögezhetek, hogy akár olvassátok, akár nézitek, ő lesz az, akibe mindenki belezúg, legalábbis nekem sikerült. Ő az a helyes srác, akivel az előzetesben beszélget Katniss az ablakban. Ebben a sziszifuszi versenyben ő a másodlagos főszereplőnk, aki pont olyan, mint a mesebeli herceg(mint mindig). Iszonyat helyes, érzékeny és mindeközben még sikerül neki férfiasnak is lenni, bár időnként ezutóbbit elvéti. Mégis csak mosolyogni lehet ezen.
Nem véletlenül magasztalom Suzanne Collinst. Azokat a könyveket szeretem, amik érzelmeket váltanak ki belőlem. Hát ez kiváltott. Sikerült könnyeket csalnia a szememben, gyakran mosolyogtam és még időnként fel is kiáltottam széles vigyorral, vagy épp meglepetten, hogy „Hoppá!”. A sztori egyszerre szörnyű és szerethető. Maga a tény, hogy a kormány ráerőszakolja a 12 és 18 év közötti gyerekekre minden évben ezt a halálos kimenetű viadalt és még közben direkt szívatják is őket, az valami szörnyű. Az még szörnyűbb, hogy egyes versenyzők még élvezik is. Katniss szemszögét megiserve, valamint az ő szerepét és történetét ebben a dologban mégis imádni KELL!
Ja és megnyugtatásul, Peetán kívül még akadnak olyan csávók, akikre folyni fog a nyálunk

Miután pedig idén szeptemberben saját lakásba költöztem, eldöntöttem, hogy én bizony kutyát szeretnék, akit lehet dögönyözni, sétáltatni, tanítgatni. De hogyan is kezdjek hozzá? – gondoltam magamban.

Akkor történt, hogy az egyik nagy netes könyváruház aktuális ajánlatában megláttam ezt a könyvet. Sosem hallottam még Cesar Millan nevét azelőtt, nem tudtam milyen csapatban focizik, de olyan szép fehér fogsora volt, és a könyv címe is szíven talált: „Hogyan neveljünk tökéletes kutyát”. Pont erre volt szükségem, rögvest meg is rendeltem.

Az első benyomásom a könyvről teljesen pozitív. Keményborítós kiadás, a borítót védő lap tapintása kellemes, a lapjai mintha újrahasznosított papírból lennének (ám erre semmiféle utalást nem találtam). Amerikában 2009-ben jelent meg, a magyar változat viszont két évvel később, 2011-ben látott napvilágot Kós Judit fordításában. Tíz jól megírt fejezetből áll, amelyekben Cesar minden apróságra kitér, és elolvasván gyerekjátéknak tűnik az egész kutyanevelősdi. (Pedig nem az.) Számára persze, hogy könnyű, hiszen ő a suttogó, aki „ért a kutyák nyelvén”, és szinte bármilyen problémás eben képes segíteni. Saját tv-műsora a NatGeon fut péntek esténként „A csodálatos kutyadoki” címen.

A könyv nagyon jó stílussal rendelkezik, szinte lehetetlen volt letenni, mintha egy regényt olvastam volna. Volt ugyan egy szájbarágós vonal is, hogy mindig nagyon figyeljünk, milyen „energiával” közelítjük meg a kölyköt, de ez is teljesen belefért.

Már a kiskutya kiválasztásánál is sokat segít, majd felkészít arra, hogy mi várható, ha hazavisszük a legújabb családtagot. Leírja, hogy elviekben milyen úton-módon lehet kiküszöbölni, nehogy a szemünk fénye egy idegbeteg, agresszív állat legyen felnőtt korában, és mindezt gyakorlati példával is alátámasztja. Pár lépésben leírja a szobatisztaságot, szót ejt az oltásokról, a fogzásról, mindenről, ami felmerülhet egy kutyababa nevelése kapcsán.

Miután befejeztem a könyvet, már 100%-osan meg voltam győződve affelől, hogy kiskutyát szeretnék. Sok utánajárás, szakkönyv elolvasása után októberben végre megérkezett Pedro, a mopsz. Nagyon cuki volt, olyan kicsi, hogy gond nélkül elfért egy cipős dobozban. És akkor elkezdődtek a megpróbáltatások, kiderült, hogy egy bébimopsz képébe bújt ördögöt vettünk. A Marley&én c. történet süti hozzánk képest. Pedro magasról kakilt (szó szerint) a csodálatos elképzeléseimre, minden különösebb lelkifurka nélkül végezte el a dolgát a lakás különböző pontjain, harapott a tűhegyes kis fogaival és halvány lila jelét nem mutatta annak, hogy tökéletes kutya szeretne lenni. Néhány apróbb kivétellel betartottam a szakirodalomban olvasottakat, csittegtem mikor nem tetszett valami, megpróbáltam rendszerezni a szétcsúszott, egyetemista életemet, mindezt hiába. Ma Pedro öt hónapos múlt, és ő a legnagyobb fenegyerek az utcában, mindenki messziről felismeri, ám hiába a sok erőfeszítésem, nem hajlandó jó kutya lenni: felugrál, bekakil és a nagy barna szemeivel kunyerál kaját a gyengébb természetű rokonoktól, ismerősöktől.

Végszóként: ez a könyv nagyon jó olvasmány, szórakoztató, és lelkiekben megpróbál felkészíteni mindarra, ami majd rád vár, ha eldöntöd, hogy kutyamamivá válsz. Ugyanakkor, szinte lehetetlen egy könyvből begyűjteni azt a sok év tapasztalatot, amelyből Cesar Millan beszél, ezáltal az egész könyv egy tündérmesévé válik. És mi történik akkor, ha a kutya egyszer csak betart valamit, amit a könyvben olvastál? Suttogónak érzed magad, pedig az még nagyon-nagyon messze van.

Kezdjük is a sort egy bájos kismamával, Lily Aldredge-el. A Kings Of Leon énekesének felesége, valamint a Victoria’s Secret modellje egy sötét, virágmintás chiffon Gucci ruhát választott, ami kiemeli gömbölyödő pocakját.

Jessie J és Taylor Swift valószínűleg összebeszélhettek, mert mindketten egy nemesfém ihlette ruhacsodában mosolyogtak a fotósokra a vörös szőnyegen. Míg Jessie egy Julian MacDonald által tervezett ezüst csillogású ruhát választott, Miss Swift maradt az aranynál egy  Zuhair Murad sellő fazonú estélyiben. Mindketten elragadóan néztek ki.

Díjak tekintetében az est abszolút befutója Adele volt, aki egy fekete, csillogó Giorgio Armani ruhában ölelhette magához a 6 Grammyt. Adele ismét bebizonyította, hogy igenis nem csak a csontsovány sztárok nézhetnek ki elbűvölően!

Katy Perry ismét hozta a formáját, a tőle már-már megszokható színes hajkoronával érkezett. Ezen az estén Katy választása a kékre esett minden tekintetben és meglepően csinos volt még ezzel a szokatlan hajszínnel is világoskék Elie Saab kreációjában.

A kedvencem pedig egyértelműen Kelly Rowland ruhája volt. Az énekesnő csodásan nézett ki Alberta Ferretti tervezte, krémszínű, ezüst mintázatú ruhájában.

És most lássuk azokat, akik talán más választással jobban jártak volna.

Rihanna nem hazudtolta meg önmagát, egy fekete Giorgio Armani kreációban lejtett végig azon a bizonyos szőnyegen, a villantás viszont szerintem kissé túl sok volt a barbadosi énekesnőtől. Nem beszélve az új hajszínéről, vagy inkább annak látványos lenövéséről.

Mióta Gaga bontogatja a falakat meghökkentő jelmezeivel többen kedvet kaptak ahhoz, hogy utánozzák szabadszelleműségét. Így követett el hatalmas baklövést Nicki Minaj ebben a vörös ruhában a „pápával” az oldalán.

Számomra érthetetlen választás volt még Fergie neon-narancssárga csipkeruhája is, ami alatt az énekesnő fekete fehérneműje teljes valóságában átvilágított.

Nálatok melyik ruha volt a befutó?

Vasárnap délután el kellett mennem egy munkamegbeszélésre. Az ilyeneknél soha nem lehet tudni, meddig fog tartani. A párom otthon maradt egyedül. Fél 8 volt, amikor rám írt érdeklődésképp, hogy mikorra várhat. Szerencsére pont végeztem, úgyhogy azt tudtam válaszolni, 15 perc és érkezem, ugyanis a közelben voltunk.

Ahogy beértem a lépcsőházba, nem kapcsolódott fel az amúgy automatikusan kattanó villany a folyosón. Meglepődtem, de sikeresen vettem az első lépcső akadályát: valahogy emlékeztem rá, hogy hol szokott lenni, pedig a koromsötétben az orrom hegyéig sem láttam. Aztán eljutottam az első udvari kapcsolóig – körfolyosós társasház, tehát legalább a város fényszennyezettsége, a fehér felhős-szmogos ég javított a helyzeten. Megnyomtam a gombot, hátha csak a bejárati égő nem működik, de nem így volt. A földszinti lakásban égett egy lámpa, így kicsit bosszankodva, hogy nehezen látom a lépcsőfokokat, mentem rögvest fölfelé. A másodikon lakunk, addig meg sem álltam. bekopogtam, mert nem vittem kulcsot, és amíg a párom kiért és beengedett, még egyszer megpróbáltam fényt csinálni, visszalépve az udvari világítás feliratú kapcsolóhoz – eredménytelenül. Ahogy nyílt az ajtó, és odabent sem kattant föl az előszobai villany értettem meg, hogy áramszünet lehet. A drága férfi elmondta, hogy délután 3 óta van ez a helyzet, a szerelők fél órára visszahozták, mint látható, nem túl tartós sikerrel. A szobában csak egy mécses égett az asztalon. Talán a hollywoodi filmek könnyfakasztó emlékei, talán pszichológus végzettségünk miatt mi nem vagyunk romantikus alkatok a klasszikus értelemben véve. 2-3 havonta gyújtunk sólámpát vagy veszünk egy közös habfürdőt a kádban – de a mécsesek akkor körülményesek a kád szélén… Esténként szeretünk a világosban melegedni, forrócsokizni, vagy egymásra írni a chaten,  miközben a gépeinken dolgozunk az asztalnál. Sötétben viszont csak akkor vagyunk, ha alszunk. Kérdeztem, hogy mit csinált áram nélkül. Mondta, hogy főzött teát gázon forralt vízből, míg le nem ment a nap, olvasott, aztán meditált.  Már a kanapén feküdt, én kicsit arrébb ültem az asztalnál. A szemközti házból átszűrődött a fény – ott volt villany. Elmeséltem neki az előző órák híreit, tanulságait. Figyelmesen hallgatott. nem vonta el tőlem a számítógép, sem az internet. A sötétben még a szemét sem igazán használja az ember, kihegyeződik a többi érzékszerv. Odafeküdtem mellé, és úgy folytattuk a beszélgetést – a tücsök halhatatlanságáról, és más igazán lényeges kérdésekről.

11-kor visszajött az áram. De már előtte megbeszéltük, hogy ez annyira jó volt, hogy be fogunk iktatni hetente egyszer egy 3-4 órás áramszünetet sötéttel. És csak egymásra figyelni. Sőt: ha lehetne, kormányrendeletbe adnánk, hogy minden háztartásban csinálják ezt meg. Hátha nemcsak nekünk tesz olyen jót a szolgáltatói mulasztás

Halála oka egyenlőre ismeretlen, a rendőrök csak annyit közöltek, hogy a délutáni órákban törtek rá az eszméletlen énekesnőre. Egyes hírek szerint a saját testőre talált rá a fürdőkádban.

Whitney sajnos nem csak ragyogó hangjáról hanem viharos házasságáról, drog és alkohol problémáiról is híres volt, 2001-ben például már igen komoly sajtóvisszhangot keltett ál-halálhíre.

A hölgy mindezek ellenére olyan hirességek példaképe volt, mint Christina Aguilera vagy Mariah Carey. “I will always love you” vagy “One moment in time” című száma örök sláger marad.

Köszönjük Whitney, nyugodj békében!